Szabó Zoltán visszavonhatatlanul beleszeretett Ázsiába és a fotózásba

Azonban történetünk szereplőinek listáján nem a nyugati nagyvárosok szerepeltek úti célként, egzotikusabb helyeket céloztak meg. Szabó Zoltán ekkor vett a kezébe először fényképezőgépet, amelyen keresztül visszavonhatatlanul beleszeretett Ázsiába és a fotózásba.

Zoltán a székesfehérvári József Attila – ma Ciszterci Szent István – Gimnáziumban érettségizett, 1986-ban. Két évig úgy is gondolta, közgazdász lesz belőle, ám aztán már-már hihetetlen kalandokba vágott, hiszen végre lehetett utazni! Stoppal, gyalog, vonaton, időnként repülőn utazva, út szélén, parkokban és más helyeken éjszakázva, napi mindössze három dollárt költve olyan országokba jutott el, mint Pakisztán, Kuba, Kína vagy Guatemala – hogy csak néhányat emeljünk ki a sorból. Gyerekként barátjával a földgömböt pörgették azt figyelve, hol áll meg, ha ráböknek az ujjukkal. Közben nagyokat nevettek, ha valamilyen távoli országnál sikerült megállítani, mondván, oda biztosan nem jutnak el soha! Az élet azonban másként alakult.

Amikor kinyílt a világ

– A világútlevél kinyitotta előttünk a világot, és mi, fiatal, tettre kész, kalandvágyó egyetemisták elfogadtuk a kihívást. Én az olvasmányélményeimből vettem az első ötleteket, így jutottunk el 1991-ben Kína–Pa­kisztán–India határterületére. A mintegy három hónapos út alatt, ahogy jártuk az országokat, rádöbbentünk, rengeteg látnivaló van még, így aztán a következő évben kifejezetten Pakisztán volt az úti cél, ahová szárazföldön utaztunk. Eközben viszont felfedeztük, hogy Irán is izgalmas hely – mesélte Zoltán. Így jött tehát egyik úti cél a másik után. Eleinte csak a nyári szünet alatt utaztak, aztán később már előfordult, hogy télen is, meg az is, hogy az utazás belecsúszott a szorgalmi időszakba. Az egyetemen azonban tolerálták az utazókat, akiknél rendszeressé vált, hogy különbözeti vizsgákkal ha­ladtak előre tanulmányaikban.

„Menjünk már!”

A fotózás az utazások mintegy melléktevékenységeként indult, kifejezetten azért, hogy itthon az élménybeszámolókat illusztrálni is lehessen. A digitális korszak előtt viszont a fotózásban is más idők jártak, jól meg kellett gondolni, mire használja el az ember a film képkockáit. – Egy idő után azon kaptam magam, hogy a többiek mindig arra várnak, lőjem már el a képet, aztán menjünk tovább! De én mindig vártam valamire: egy képbe lépő emberre, egy bekúszó felhőre, valamire, amitől jobb lesz a fotó. S aztán itthon kiderült, érdemes volt várnom – mesélte a fotós, akinél a fordulat végül már agrárközgazdász-diplomával a zsebében következett be. Ekkor kapott egy hároméves állami fotóművészeti ösztöndíjat, amely végleg eldöntötte a sorsát. Később tagja lett a Magyar Fotóművészek Szövetségének, és alapítója a Pillanart Magyar Esküvőfotós Szövetségnek. Volt vagy félszáz ön­álló kiállítása, megjelent fél tucat könyve – közöttük egy budapesti és egy badacsonyi fotókat tartalmazó – s számos rangos sajtófotós és könyvművészeti díjat is átvehetett. S ahogyan honlapján írja, az út porával együtt ragadt rá a nyelvekből is: angol, orosz, spanyol, egy kis perzsa, csipetnyi tibeti. Harmincéves tapasztalatával ma fotótúrákat is vezet az általa megjárt országok egy részébe.

Európán kívül is van élet

– Az országok, vallások, kultúrák nem összehasonlíthatók. Egy tőlünk távol álló, teljesen eltérő világba bepillantást nyerni azért jó, mert láthatjuk, hogy nem csak úgy lehet élni, gondolkozni, szemlélni és értelmezni a világot, ahogy azt mi itt, Európa közepén tesszük. Vannak más életstratégiák, melyek nem jobbak vagy rosszabbak, csak mások. És ezeket akár el is fogadhatjuk. A média nagyban befolyásolja, hogyan állunk a világhoz – fogalmazott Zoltán, amikor azt kérdeztem, mennyiben más Magyarország és az általa bejárt vidékek.

Mennyit ér ma egy kép?

Számomra az is kérdés, hogy a mai világban, amikor egy hátsó zsebben hordott telefonnal is tökéletes minőségű képeket készíthet az ember, a világhálón pedig mindenről találunk képeket, van-e még létjogosultsága a fotóalbumoknak, illetve mennyit érnek a profi fotósok által készített képek. – A magam részéről azt gondolom, hogy az elmúlt húsz év a fénykép aranykorának tekinthető, hiszen mindent fotókról, infografikákról próbálunk leolvasni, miközben rendes könyveket, hosszabb szövegeket egyre kevésbé olvasunk. A honlapok struktúrája is ennek megfelelően alakult – kevés szöveg, inkább csak hívószavak és sok-sok kép. Nyilván ez azt is magával hozta, hogy a képek a hihetetlen mennyiség miatt leértékelődnek. Emiatt váltak talán a fotóalbumok, a művészeti könyvek is kevésbé érdekessé és keresetté. Ma egy album jó, ha ötszáz példányban megjelenik és azt el is tudják adni – fejtegette Zoltán. De mitől jó egy fotó? – faggatózom tovább.

Amikor összeáll a puzzle

– Ha többet mond, mint ami rajta van, ami elsődlegesen látható, és a szemlélőben elindít egy gondolatot vagy gondolatsort. A fotós szeme nyilván egy idő után rááll erre, és keresi az ilyen képeket, de nem egyszerű őket elkapni, elkészíteni. Az én fotóim 90 százaléka is – ahogy mondani szoktam – forgács, vagyis törlöm. Nemrégen jöttem haza Pakisztánból, ahol mintegy tízezer képet lőttem, ebből a végére szerintem jó, ha háromszázat megtartok – válaszolta a fotós, akitől azt is megtudtam, azért éppen Ázsia a szíve csücske, mert az általa járt terület – India, Pakisztán, Irán, Tibet, a Himalája – kimeríthetetlen forrása az emberi kultúrának, vallásnak, az élményeknek, és azzal, hogy itt vannak a világ legmagasabb hegyei, földrajzilag is izgalmas térség, elképesztő tájakkal. Kulturális szempontból olyan hely, ahol érezhető az európai és az ázsiai szokások, hagyományok keveredése, egymásra gyakorolt hatása. S minél többször jár ott Zoltán, annál többet tud és ért meg ebből a világból. Ahogy fogalmazott, olyan ez, mint egy puzzle: szépen lassan minden darab a helyére kerül, és összeáll az egész kép. Talán majd egyszer. Mert például India a fotós szerint kiismerhetetlen, és minden alkalommal más arcát mutatja. Utazni viszont jó, újabb és újabb emberekkel találkozni érdekes, másoknak átadni a megszerzett tudás egy részét pedig izgalmas kihívás. Szabó Zoltán élete pedig ezekből a puzzle-­kockákból áll össze.