Arató Antal emlékfoszlányai a kitelepítésről

Arató Antal, a fehérvári Vörösmarty Mihály Könyvtár címzetes igazgatója gyermekként tapasztalta meg a kitelepítést. Édesapja, Arató István és nagyapja, nemes Bausznern Ármin korábban katonák, főtisztek voltak.

Mi történt 1951-ben az Arató családdal?

– Családunkat – anyai nagyapámat, szüleimet, engem (kilencéves voltam) és három évvel idősebb István fivéremet – Jászapátira telepítették ki. A „kulák” B. családhoz zsuppoltak, ahol az utcára néző szobában kaptunk helyet öten. Az előtte lévő szobában egy idősebb néni élt – sohasem felejtem el, az egyik reggel kifelé menet véletlenül felrúgtam a tele bilijét –, a konyhán keresztül volt a kijárat. B.-éktől rendszeresen kaptunk zöldséget, tejet, kissé avas szalonnát – azóta is kedvelem e ritka csemegét –, főzni való kukoricát. Adtak, amit tudtak. Amikor bátyámmal az utca porából a keménnyé száradt tehéntrágyát – amely kiváló tüzelőnek bizonyult – a matrózkályhánkba gyűjtögettük, az egyik szomszédasszony diszkréten kitett a kerítése elé egy kis rakás, felaprított akácfát, ezt később mások is megtették. Rövidesen a falu legszélén lévő kétszoba-konyhás, elhagyott kis házba költözhettünk, ahol szalmakazal és gémeskút is volt az udvaron. Itt már egy kis kecskét is nevelgettünk, amely a keresztségben, noha nőstény volt, a Gedeon nevet kapta.

Hogy ment a soruk? Volt valami jövedelmük?

– Az első időszakban sokat nélkülöztünk. Nagypapa nyugdíját megszüntették, édesapánkat a nyugati hadifogságból hazatérve, 1947-ben „az államháztartás egyensúlyának helyreállítása érdekében végelvonás alá vonták”, a tényleges katonai szolgálatból elbocsátották. A határozat szerint az ellátásra jogosult hozzátartozók fenntartására a mindenkori öregségi nyugdíj 50 százalékát igényelhette meg. Nyilván megigényelte, de abból Jászapátira egy fillér sem érkezett. Vártuk a külföldről érkező IKKA- és egyéb hazai csomagokat. Az előbbieket kihozták, a rendőrök előtt kellett felbontanunk, akik szemérmetlenül szedegették ki belőlük a kakaót és egyéb, számukra is hozzáférhetetlen ritkaságokat. Nagypapa megvetően nézte a jelenetet, ám amikor a babkávéhoz értek, felcsattant: „Állj!” Volt valami leírhatatlan, parancsoláshoz szokott belső erő, energia a tekintetében: a rendőrök eltakarodtak.

A falubeli kortársai hogyan fogadták?

– Kezdetben felemás volt a viszonyom a korombeliekkel. Iskolatársaimat irritálta, hogy édesanyánk fehér zokniban, vasalt rövid nadrágban, tiszta ingben indított útra bennünket. Bátyám – aki korához képest fejlett, erős fiú volt, s vele nem mertek kikezdeni – tanácsára az iskolába menet a táskámba tettem a zoknikat. A Pestről hozott színes ceruzáimat, különleges töltőtollamat ellopták, ha jól meggondolom, szinte egy újabb társadalmi igazságszolgáltatást téve. Kórusban szavalták: „Tóni, jobban be kell tóni!” Nem értettem, elmondtam fivéremnek. Néhány nap múlva valahol nagyon megverte a hangadó, egyébként kövér gyereket. Kék-zöld foltokkal a szeme alatt jött be az iskolába. Féltünk, hogy szülei panaszt tesznek, de nem történt semmi. Bizonyos idő eltelte után azért már együtt csavarogtam osztálytársaimmal. Mindaddig, amíg egy alkalommal a határban zsenge kukoricát loptunk, amelyet nyárson meg is sütöttünk. Nem sült át rendesen, s a füstös rágnivalótól enyhe vérhast kaptam. Kihívták az orvost, napokig ápoltak. El kellett árulnom az előzményeket. Édesapánk nem volt otthon, nagypapa – fivéremmel vigyázzállásban hallgattuk – adta tudtunkra, hogy úriember soha, semmilyen körülmények között sem lop, erre nincs indok, magyarázat, megbocsátás.

No, tényleg nem lett megbocsátás?

– Megbocsátás persze lett, de egy ideig el voltunk tiltva a „csavargóktól”. Ám ha az osztálytársaim, már akiket a megfélemlített vagy csupán az óvatos szüleik nem tiltottak el a társaságunktól, olykor meglátogattak – egy-egy ölre való lucernát, káposztalevelet, egyéb csemegéket hozva Gedeonnak –, feloldódott. A konyha agyagpadlójára terített egy zsákot, és a több mint 70 éves, szikár, alacsony öregúr vigyázzba állt, majd hirtelen hanyatt vágta magát úgy, hogy közben egy centit sem hajolt előre. Az összeszorított ülepére esett, a tengerészetnél tanulta meg ezt az esésmódot. A megilletődötten bámuló, mezítlábas, klottgatyás, félmeztelen gyerekek kérésére megismételte a produkciót, majd egy kézlegyintéssel elbocsátott minket, s visszavonult a „dolgozószobájába”. Édesapám és különösen nagypapa fegyelmezetten, önérzetüket, tartásukat megőrizve tűrték el a megváltozott viszonyokat, megpróbáltatásokat. Nagypapa pontos életrendet alakított ki. Korán reggel tornázott, a gémeskútnál alaposan megmosakodott, majd visszavonult, s megvárta, míg édesanyánk beviszi neki a kávét. Akkor szívta el első cigarettáját, utána a kristálydetektoros rádión próbálta hallgatni a Szabad Európa Rádiót. Olvasott, leveleket írt, sokat külföldre is, érdekes módon onnan is érkeztek válaszlevelek.

1953-ban bekövetkezett az úgynevezett amnesztia.

– Az amnesztia után szüleink között soha nem esett szó a kitelepítésről, nyilván ki akarták törölni az emlékezetükből. Ha fivéremmel kérdezősködtünk, kikerülték a választ. Ugyanez volt, ha édesapámat a katonaságáról faggattuk, leginkább a nagypapáról mondott ezt-azt. Bátyámmal együtt szinte természetes adottságként fogadtuk el akkori helyzetünket, amely sok tekintetben nem nagyon különbözött korosztályunk ott született tagjaiétól. Ha mégis, szüleink és nagypapa szeretete, bánásmódja mindent pótolt, sőt, hozzájuk képest kivételes helyzetet teremtett számunkra.

HUSZONNÉGY ÓRÁT KAPTAK

A Rákosi Mátyás nevével korszakolt sötét diktatúra egyik legkegyetlenebb évében, 1951 májusában és júniusában történt a budapestiek kitelepítése. A kitelepített családok kaptak egy határozatot, amely szerint huszonnégy órájuk van összecsomagolni. A családfő száz, a családtagok ötven kilogrammos keretet kaptak. Ennyit vihettek magukkal. Másnap éjjel jött értük egy teherautó, majd vonattal szállították őket a kijelölt településre. Mintegy tizenháromezer megbélyegzett embert fosztott meg otthonától, értékeitől a diktatúra. Voltak köztük politikusok, nagypolgárok, főtisztek, sőt még főtisztek özvegyen maradt feleségei is. Az elsődleges cél a kitelepítettek üresen maradt lakásának megszerzése, a Rákosi-éra kedvezményezettjeinek lakáshoz juttatása, illetve a vidéki kulákság megbüntetése volt; mert többnyire náluk, az ő házaikban helyezték el a kitelepítetteket. A hatalom abban is bízott, hogy kölcsönös ellentét alakul ki közöttük.