Dédipapa nyomdokain jár a pázmándi Virányi Gergely

Történetéről egy 16 éves környékbeli fiatal készített kisfilmet, amely nemzetközi pályázaton ért el különdíjat. Virányi Gergely nem véletlenül jött el ide és mesélt a temetőről.

Az íves kősírok mementóként sorakoznak a nyári melegtől megszikkadt, magasodó fűszálak között. Lovasberényben, a zsidó temetőben járunk, amely a főút mellett, a község határában helyezkedik el, s egy kőrakásos kerítés veszi körül. Egy 16 éves fiú számára ez a hely furcsa, szorongó érzést kelt, hiszen más, mint a városokban, falvak szélén található temetkezési helyek többsége.

A Ciszterci Szent István Gimnázium fiatal diákja, Virányi Gergely elismeri: kissé borzongató érzés volt itt járni, forgatni s megismerni a múltat, amely nemcsak a helyi zsidóké, de mindenkié, akit gyökerei ide kötnek. Hogy Gergely hogy került ide, arról ő maga mesélt. Filmet készíteni pedig azért érkezett, mert pályázat kínálta a témát. A helyi zsidó temetők bemutatására pályázhattak ugyanis fiatalok egy nemzetközi megmérettetésen, amelyet az Európai Bizottság által támogatott ESZF Európai Zsidó temetői kezdeményezés és a Zsidó Örökségért Alapítvány együttműködésével szerveztek. Az ifjúsági pályázatra 7 országból 98 filmet, prospektust és weboldalt készítettek a versenyzők, ezek mindegyike egy-egy helyi zsidó temetőt s azok történelmét mutatta be. A versenyzők közt volt tehát a pázmándi Virányi Gergely is, akinek alkotását a virtuális díjátadó ceremónián különdíjban részesítette a zsűri.

Gergely először még csapatban szeretett volna pályázni, de betegségek miatt végül egyedül állt neki a témának: kutatásai során új, a mai fiatalok számára komfortos virtuális világból is ki kellett lépnie. S ez meglepte őt – meséli –, de főleg az, hogy talán még több információhoz is jutott az internet világán túl…

– Nagyon magas színvonalú nemzetközi versenynek ígérkezett ez a lehetőség, melyet több országban is meghirdettek. S mivel alapból szeretek videókat vágni, s adott volt egy, a családomban ismert téma, ezért nekiálltam. A határidő szorított, így felvettem pár vágóképet, összevágtam, majd elkezdtem kutatni. Ám hamar kiderült, hogy interneten sem volt róla szinte semmi adat. Így kaptam helyi segítséget, könyveket, melyekből dolgozhattam – meséli Geri, akinek többek közt a lovasberényi polgármester, Südi Mihály, a helytörténész Szűcs Józsefné és testvére, valamint Kormos Szilvia: A lovasberényi zsidó temető című kötet segített a történelem feltárásában. A fiatal maga vágta, fordította és narrálta tehát az anyagát. S hogy miért választotta ezt a témát, az elég hamar kiderül, már a videónarrációjából is: dédnagyapja, Reichenbach János nyomdokain indult el, aki Lovasberényből származik, s a helyi római katolikus egyházközség elnöke volt. Ő és Csikvári István közösen tettek azért, hogy a temetőt felújítsák.

– Dédipapát csak pár évig ismerhettem. És azt mondják, hogy általában a néhány éves gyerekek nem nagyon emlékeznek, nekem mégis nagyon sok emlékem van róla – mondja a 16 éves fiú. Dédnagypapája meghatározó személyiségét persze azért sem feledhette, mert később is sokat mesélt róla neki a család, a dédnagymama. – Azt mindig is tudtuk, hogy volt köze a temető felújításához, a részletekre azonban én csak a film készítése közben figyeltem fel. Ekkor körvonalazódott bennem az is, hogy miért beszéltek a családomban mindig olyan sokat arról, hogy tiszteljük mások vallását, mert akkor ők is fogják a te vallásodat. Én ugyanis keresztény családban nevelkedem, melyben fontos más vallások tisztelete. Ez pedig egészen biztosan a dédnagypapa örökségéből ered.

A különdíjas kisfilm már az elején arról szól, ahogy a fiatalembert a dédipapa vezette ezen az úton: „Dédnagyapám nyomdokain indultam el – éreztem a kezeit a vállamon, amikor átléptem a temető kapuját. Őseim tisztelete, hagyományaik ismerete a legfontosabb, amire szüleim, nagyszüleim, dédszüleim tanítottak” – mondja benne. Itt derül ki az is, milyen történelmi múlt kötődik ehhez a temetőhöz, s hogy a helyi zsidók Morvaországból költöztek ide, akiket a földesúr készséggel fogadott. 1720-ban zsinagógára kaptak támogatást, s a 18. század második felére kialakultak a hitélet, az oktatás, a hitközség szervezeti keretei is. Az 1830-as évekre a lakosságnak már az egyharmadát az izraeliták tették ki – tárta fel a fiatalember a múltat, s így jutott el a temető helyszínéig, ahová a környező települések zsidó lakosai is temetkeztek.

Mint kiderül, a második világháború teljesítette be a zsidók tragédiáját Lovasberényben is: 51-en lettek a holokauszt áldozatai. Emléküket őrzik a temető sírkövei. A szemlélődő – akár a kisfilm készítője – azonnal észreveheti, hogy két elkülöníthető részre osztható a terület: az első részben elszórtan helyezkednek el a sírok, a felsőben pedig jól követhető sorokba rendezve állnak. A feliratok nemcsak héber, de német, jiddis és magyar részleteket is tartalmaznak. A temetői séta során egyértelművé válik, hogy ahogy az idő haladt, úgy nőtt a sírok mérete és díszítettsége is. Az ország egyik legrégebbi, eredeti helyén fennmaradt zsidó temetőjében 737 sír található: a legidősebb eltemetett 95, a legfiatalabb pedig 3 éves volt. A legrégebbi sír 279, legfiatalabb pedig 80 éves. A dédipapa öröksége azonban még nem olyan régi, s ez a filmből is kiderül: a temető rendbetétele az ő közbenjárásának is köszönhető, s nemzetközi összefogás eredményeként 2003-ban kerülhetett rá sor.