Útikalauz a Vértesi-kistérségről, Pálffy-érzéssel fűszerezve

Érdekes kívülről szemlélni valamit, amit amúgy belülről oly igen ismerünk. Más megvilágításba kerül, amiről azt hittük, már újat mondani senki nem tud, vagy éppen nem okoz már meglepetést. Született Fejér megyeiként és Vál-völgyiként meglehetős ismerője vagyok e vidéknek, újságíróként pedig hivatalosan is látogattam kedves faluimat, a kisvárosokat. Ennek ellenére, vagy pont ezért úgy vettem a kezembe Pálffy István Egy kis hazai című útikönyvét (?), hogy vajon a messziről jött ember tud-e nekem még újat mondani, mutatni.

Az alcím különösképpen hízelgő: Pannónia szíve – a Vértesi Kistérség. Némi történelmi távlatossággal rangsorolja magasra e tájat, a településeket, s ez kinek ne esne jól? A római időkben Pannónia szíve csakugyan errefelé doboghatott, átvitt értelemben pedig ma is közel a fővároshoz amolyan központi tájegységnek érezheti lakhelyét az itt élő. S ahogyan Pálffy írja: „Mindannyian, akik errefelé vendégeskedünk vagy kikapcsolódunk, egyidejűleg érezzük itt a nyugalmat és a nagyvárosi tempót is.” S aztán még számos mondatot fűz hozzá, mi is a véleménye e vidékről, mit érez, mire gondol ittjártában-keltében.

A puhakötésű könyvben sok-sok kép vezeti, mondhatni csábítja az olvasót, gyakran szokatlan szemszögből elkattintva fotómasináját. Nem a klasszikus bédekkerek dokumentáló jellegű képeivel ad korrekt tájékoztatást, hanem szubjektív látásmódjával vezet az ő ritmusában és szemléletével Bicskétől Etyekig, a Gerecse alján, a Vértesalja és a Váli-völgy településein, tanyáin barangolva.

A kötet borítóján-fülén, elején-hátulján is elejt egy-egy személyes megjegyzést, hívószót, hely- és tájnevet, amiből az ismerős azonnal tudja, hogyan is értse, az idegen pedig kíváncsivá lesz. Csakugyan ilyen szép és varázslatos ez a vidék? Egy kis történelem, némi legenda, rövid helyi anekdota, s szükséges adatok egyvelege pont elég az érdeklődés felkeltéséhez - az illő képek hiánytalanul kiegészítik a rövidnek számító szöveges leírásokat. Nem az eminens útleírásokhoz hasonló és a kimerítő történeti hűségű dokumentációra törekszik a szerző, hanem valóban könnyű, egyszersmind könnyen emészthető útikalauzzal mutatja be a helyet, helyeket, csipetnyi Pálffy-érzéssel fűszerezve.

Ennyi dicséret után sietve szögezem le, hogy valóban nincs a kis kötetben újdonság, amit ne írtak volna le mások, amelyek ne szerepelnének a községek, városok helytörténeti munkáiban, értekezéseiben egyenként és külön-külön is. Senki nem képzeli természetesen, hogy Pálffy ilyen értelemben felfedező, kutató. Ám hogy mit, hogyan és milyen vegyítésben szedegetett össze, s azt hogyan tálalta, nos, az maga a stílus! A könyv címoldalán azt is fontosnak tartotta elhelyezni, hogy a mű a „szerző és a helyiek ajánlásával” ajánltatik, s kiadóként is a Vértes Többcélú Kistérségi Önkormányzati Társulás szerepel az impresszumban.  A könyvsorozat részeként íródott Kaposvár, Szekszárd, Hódmezővásárhely, Pécs és két balatoni kötet után a vértesi, ami útikönyvként valóban látni- és néznivalót, enni- és innivalót kínál, mellé javaslatot pihenésre,  túrára, lovaglásra. Külön rövid fejezetet szentelvén ez utóbbiaknak Tennivaló címmel, s benne ajánlással például a csákvári Lovasfarmról, az alcsúti arborétumról vagy a váli Vajda János-emlékházról. Az Ennivaló fejezetcím alatt elsorolja, mi mindenféle evőhelyből is választhatunk: panzió, vendéglő, söröző, cukrászda, tanya, fogadó, kocsma, presszó, bisztró.
Tessék választani!