Hova teheti a múltunkat?

Csőtörés, tönkremenés... Addig is a szakértő partnerek és érdeklődők, kíváncsiak tartják fenn őket. Vannak, akiknek ezek a holmik csak ócskaságok. Nekem gyerekkorom óta a világ csodái. Soha nem kerülnek majd múzeumba, legfeljebb (a legjobb esetben) magángyűjteménybe, de akkor is. Valószínűleg lehetetlen lesz megmagyarázni az utánunk jövő nemzedékeknek, hogy milyen hangulati értéke van, volt egy giccses kis semmiségnek, egy furulyázó pásztort ábrázoló porcelán nippnek. Más értéke ugyanis aligha van, csak hangulati. Azt viszont kizárólag az az ember érzékeli, aki élt abban a korban, amikor ezek a tárgyak a kispolgári, felső munkásosztálybeli rétegeknek a művészetet, magát a szépet jelentették. Nincs jobb fogalmazás rá: egy korszak hangulatát.

Aki rábukkan Kovács Antal kincses pincéjére a Szórád Márton úton, hibátlanul beleélheti magát az ötvenes, hatvanas évek hangulatába. Biztos vagyok benne, hogy az illető nosztalgiázni fog és vágyakozni, de nem az akkori politikai rendszer, hanem az akkori élete, a fiatalsága, első világlátási tapasztalatai után. Kovács úr, az érdeklődők Tónija ma már anakronisztikusnak ható szenvedélytől jutott el idáig. Nem új és új pénzeket gyűjtött nagy mennyiségben, hanem régieket, kicsiben... S ha már így nagy kapcsolatrendszert épített ki a régiségek után érdeklődőkkel, látta, hogy van érdeklődés ilyesmi iránt, hát a kilencvenes évek elejétől már nem csak vásárlóként, hanem egyre gyakrabban eladóként is ki-kijárt az akkori használtcikk-piacra. Ahogyan ismerték: a lengyelpiacra.

A lengyelpiac bezárásával Tóni és cuccai kényszerből költöztek a pincébe. Ennek húsz éve. Hihetetlen árumenynyiséget halmozott fel mindenféle, ma már relikviának számító holmiból: könyvet és jelvényt, ruhát és szerszámot, bútort és pipát, régi pénzt, kisplasztikát, festményt és rádiót, petróleumlámpát és ládát. Ne is kíséreljük meg leírni a készletet. Ott naphosszat lehet matatni, búvárkodni. Okulni. Már az is tanulságos, ami nincs: a minap harmincezer könyve ázott el egy csőtörésben. Pótolhatatlanul. Azok már nincsenek meg a könyvtárban. Van harminc-negyven ember a városban, akik állandó ügyfelei, jó szakértői e holmiknak. S vannak az érdeklődők. Bármennyien is: a bolt veszteséges. Mostanában viszi el, amit húsz évig hozott. De Tóni nem tud leállni. Négy éve nyugdíjas. Mit kezdjen az idejével? S hova tegye szerelmetes tárgyait, amik már három pincét töltenek meg? Hova tegye a múltunkat?


Szerintem - Az újságíró véleménye

Szociológusnak, történésznek, néprajzosnak vagy kultúrantropológusnak – de mindenképpen felsőfokon képzett szakembernek kellene lennie annak, aki kihüvelyezi a félmúlt s a közelmúlt tárgyaiból az akkor éltek: szüleink, nagyszüleink érzéseit, gondolatvilágát. Azt, hogy mit gondoltak az akkori jelenről, ami már a közös múlt, és mit a jövőről, ami nekünk a megosztott, széthulló jelen? Miért jelentett könnyebséget egy primitív mángorló az alagsori közös mosókonyhában, és miért örültek egy balesetveszélyes gáztűzhelynek, amit még gyufával kellett meggyújtani? S akkor a könyvekről nem beszéltünk. Van ilyen tudós?