Az önkénteskedéssel teljes az élete

Következő találkozásunkra Diána ugyanolyan mosolygósan érkezett, és elmesélte, hogyan, miért kezdett önkénteskedni. Kiderült: az egyébként fogászati asszisztensként dolgozó fiatal nő Németországból költözött hazánkba még 14 évvel ezelőtt, amikor férje itt kapott munkát a cég leányvállalatánál. Az első évet azzal töltötte, hogy megtanult magyarul (nagyon szépen, érthetően, kis akcentussal beszéli nyelvünket), majd amikor úgy érezte, már elég jól tud beszélni, fölvette a kapcsolatot a Kríziskezelő Központtal. Jelentkezésének örültek, szeretettel fogadták, és Diána először a népkonyhára került segédkezni. Egy nap azonban megkérdezték tőle, van-e kedve időnként csatlakozni a teajárathoz, amely minden hétköznap kora este indul, s némi ellátást visz az utcán élőknek. Volt kedve.

Az első alkalom természetesen emlékezetes maradt. Már csak azért is, mert részéről volt egy kis félreértés – mondja Diána.

Diána itt egyik kollégájával, Giczi Tamással oszt teát, szendvicset (Fotó: Koppán Viktor)

– Azt hittem, hogy meghívtak teázni – nevet nagyot, miközben visszaemlékezik. – Aztán, amikor beültem az autóba és láttam a takarókat, a termoszokat, a szendvicseket, rájöttem, hogy itt most nem engem hívtak meg, hanem én fogok majd osztani. Nagyon élveztem az egészet.

Diána már Németországban is önkénteskedett. Mint mondja, ott ez sokkal általánosabb, elfogadottabb, mint nálunk. Itt még mindig előfordul, hogy furcsán néznek rá, ha megtudják: ingyen segít a hajléktalanoknak.

Először 16 évesen kezdett dolgozni egy ifjúsági klubban, később a jugoszláv háborúból menekült gyerekeknek segített a házi feladat elkészítésében. Nálunk pedig a hajléktalanokat találta meg. A heti egyszeri teajáratos munka mellett még ruhaosztásban is segédkezik a karitásznál. Diána úgy érzi, így teljes az élete. Egyfajta egyensúlyt ad neki az önkénteskedés, mert tudja: nem csak kapni jó, hanem adni is kell. Kezdetben sűrűn járt ki a teajárattal, idővel azonban ritkultak az alkalmak, három éve pedig, mióta szakmájában dolgozik (jellemző, hogy 16 hónapjába és elég sok pénzébe került, mire végzettségét honosították nálunk – a szerk.), hetente egyszer, csütörtökön csatlakozik a többiekhez.

A kríziskezelőnél dolgozó kollégákkal, a teajáratos szociális munkásokkal kezdettől fogva nagyon jó a kapcsolata, szinte ugyanazokkal dolgozik együtt. Az utcán élő hajléktalanokat is volt alkalma megismerni az elmúlt évek során, sokan hosszú ideje élnek kint. Úgy érzi, örülnek nekik, kíváncsiak rájuk, és értékelik, hogy a csekély adomány mellett néhány jó szót is szólnak hozzájuk. Persze, volt egy-két rosszabb tapasztalat is, amikor például valaki szó szerint hazaküldte Diát, ám az ő kedvét ez sem vette el. Megtanulta kezelni ezeket a helyzeteket, az olykor ittas hajléktalanokat, az esetleges beszólásokat. Összességében nagyon szeret ezekkel az emberekkel foglalkozni. Amit kevésbé bír, az a hideg. Az autóban általában fázik, miközben osztják a teát, a szendvicseket. Ám ilyenkor mindig arra gondol: ő pár óra múlva hazamegy a meleg otthonába, a hajléktalanok azonban kint maradnak a hidegben, vagy alig fűtött lakokban töltik a napjaikat...