Ki olvas nyomtatott irodalmat?

Egyebek között ez is kiderült a székesfehérvári Vörösmarty Színház Írók reflektorfényben című sorozatának legutóbbi estjén, a teátrum kávézójában. A színház ezúttal Márton Lászlót, a nemrégiben bemutatott Carmen szerzőjét hívta meg a beszélgetésre, amelyen Perczel Enikő dramaturg kérdezte Márton Lászlót és a Carmen rendezőjét, Horváth Csabát.

Márton Lászlóról megtudtuk, hogy miután megtanult olvasni, Budapesten, a Rottenbiller utca és a Petőfi utcai gyerekkönyvtárban szédületes intenzitással „befalta" a könyveket, majd átiratkozott a felnőtt részlegbe. Mire az otthon „tiltott" fantasztikus irodalmi művekből begyűjtött (zugolvasóként rejtegetett) vagy ötvenet, rájött, hogy ez a műfaj már nem is érdekli. Úgy gondolja, olvasni mindenütt lehet. Mára szerinte már az is erénynek számít, ha valaki nyomtatott kötetet böngész - és azt tanácsolja, évente legalább egy művet olvassunk el igen intenzíven, elmélyülten...

Márton László drámaíróként került az irodalmi életbe, a nyolcvanas években drámai kísérleteit kezdték felfedezni, majd A nagyratörő című drámatrilógiája jó fogadtatásra talált. Ám később úgy érezte, kedvezőtlen lett drámaíróként a helyzete, és inkább a regényírás felé fordult. De az esten arról is beszélt, hogy drámaként fordította le Goethe világhírű művét, a Faustot is, és nem költeményként, mint költőnek is kiváló fordító elődei. Ő arra törekedett, hogy Goethe műve a színpadon is megállja a helyét...

Márton László író, fordító, Perczel Enikő dramaturg és Horváth Csaba a különleges, kicsit megosztó előadás rendezője

Szóba került, hogy vajon része-e az irodalomnak a színház? Márton László szerint ez ugyan döntés kérdése, de szerinte a létezésre adott legradikálisabb válaszok a színpadon születnek. Horváth Csaba rendező azt felelte erre, ő mindenképpen a részének tekinti, hiszen bár igyekszik bevonni a társerőket minden előadásba, alapvetően a verbális anyag a produkció kiindulópontja.

A beszélgetés felidézte: miként született meg Prosper Mérimée elbeszélése alapján Márton László Carmenje? Nos, hajdanán Szikora János szeretett volna a szolnoki színházban egy olyan produkciót, amelynek középpontjában egy erős, különleges nőalak áll - méltó feladat volt ez az 1990-es ősbemutatón Sztárek Andreának - mesélte Márton László, aki be-bejár a próbákra, figyeli és olykor csodálja a színészeket.

Minden rendező másként dolgozik - mondta erről -, amikor Szikora rendezte a szolnoki Carment, képeket látott, ezeket skiccelte fel, és a keretbe helyezte a színészeket. Horváth Csaba pedig pontosan elemzi az egyes mozdulatokat, így jut el a cselekményig, a dramaturgiáig... Nem volt könnyű dolguk a színészeknek, hiszen Antal Csaba díszlete olykor szinte „megnyúzza" őket, mégis igen izgalmas, ahogyan a lelki folyamatok láthatóvá válnak ebben a produkcióban.

A Carmen (középen Petrik Andrea) egyik jelenete Fotó: Molnár Artúr

Szóba került: egy igen erős, radikálisan formabontó hősnőt kell ebben a darabban megfogalmazni, a szabadság és a rend ellentéte áll itt a középpontban. Carmen erős szabadságvágya mindent elpusztít maga körül, vele együtt pedig őt magát is, hiszen arra kényszeríti a nála gyöngébb férfit, hogy ölje meg... Petrik Andrea pedig az a színésznő, akiért ez a szerep üvöltött. Másrészt viszont Horváth Csaba tudomást szerzett arról, hogy a közönség idegenkedve fogadta az előadást. Az est vendégei között akadtak, akik azt mondták: először szokatlannak érezték a darabbéli kőkemény világot. Hiszen itt szó sincs arról a romantikus meséről, ami a Carment emlegetve az emberek eszébe jut. Aztán amikor másodszor is látták az előadást, sok minden a helyére került.

Izgalmas adalékokat is megtudtunk a produkció születéséről. Horváth Csaba elmesélte: szimfonikus zenekari kísérettel szerette volna bemutatni a Carment. Ám az olvasópróba előtt kiderült: nem lesz zenekar. Gépzenét nem akart. Aztán rájött, hogy maga a díszlet is alkalmas arra, hogy megadja - persze, a színészek közreműködésével - az előadás egészen különleges zenéjét, ritmusát.