A gyerekek sorsa a legtragikusabb

Különösen tragikus a legesendőbbek, a gyermekek sorsa. A fekete földrész viszonylag fejlett államában, Kenyában 65 ezer gyerek számít súlyosan rosszul tápláltnak -  magyarán éhhalál vár rájuk. Szomáliában - amelyet az aszály mellett két évtizede polgárháború is sújt  - 11 újszülött közül egy nem éri meg az egyéves életkort, minden hetedik pedig az ötödik születésnapja előtt meghal - derül ki az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adataiból.

A harmadik világ legszegényebbjeinek sorsát tükröző döbbenetes tények még mellbevágóbbak, ha a fejlett ipari országok fogyasztói szokásaival állítjuk szembe őket. Ezt tette Harald Welzer, az esseni székhelyű Center for Interdisciplinary Memory Research igazgatója a Der Spiegelben publikált cikkével, amely pálcát tör a pazarlás vezérkultúrája fölött. Welzer idézi az ENSZ Közgyűlése által 1948-ban elfogadott Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát, amely szerint minden embernek joga van olyan életszínvonalhoz, amely szavatolja az ő és családja egészségét és jólétét, beleértve a táplálékot, ruházatot, lakást, orvosi ellátást és a szükséges szociális szolgáltatásokat. Ez két kérdést vet föl: egyrészt miben áll az emberi jogok szempontjából megfelelő életszínvonal, másrészt hogyan nézne ki ez utóbbi globális léptékben?

Az 1948-as nyilatkozat megszavazóinak bizonyosan nem az járt a fejükben, amit Welzer a fejlett világ lakossága által érzett emberi jognak nevez: évente négy üdülés, családonként három autó, élelmiszerek tömeges méretben való kidobása.

A németek például tavaly 20 százalékkal több SUV-t (városi terepjárót) vásároltak, mint 2009-ben. Ezek a konzumpolgárok jelentős mértékben járultak hozzá ahhoz, hogy 2010 rekordot döntött: az emberiség történetében még soha nem fogyott ennyi energia, mint tavaly. Az egy évvel korábbihoz képest 5,6 százalékkal nőtt a globális energiafogyasztás, a légkörbe jutó emisszió mértéke pedig 5,8 százalékkal emelkedett.

A háztartásokban nemritkán több síkképernyős tévé működik, magától értetődő a klímaberendezés. A nyugati világban vásárolt ruhadarabok mennyisége egy évtized alatt megkétszereződött. Az elektronikus berendezések használati ideje gyorsan rövidül. Ma az USA-ban az élelmiszerek 40, Európában pedig 30 százaléka kerül a szemétbe.

Pontosan ez a cél a növekedési társadalomban: utóbbi csak azért képes működni, mert a létfontosságú szükségleteken túl szüntelenül egyre újabbakat talál ki, a fogyasztókat olyan vágyak eltompult kielégítőivé változtatva, amelyekről korábban azt sem tudták, hogy léteznek. Ugyanakkor tény, hogy az emberiség egyhetede rosszul táplált, kétmilliárd ember nem jut kielégítő orvosi ellátáshoz, egymilliárd nem fér hozzá tiszta vízhez, 200 millió gyerek pedig katonaként, prostituáltként, vándormunkásként vagy szőnyegszövőként tengődik.

Az emberiség jövőképességének helyreállítása és az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatában foglaltak valóra váltása politikai feladat. Ehhez nem elég az energiapolitikai fordulat (például a német atomerőművek tervbe vett le- állítása): újfajta intoleranciára van szükség az élethez való emberi jog krónikus megsértésével szemben. A 70-es évek első ökológiai mozgalma jóval politikusabb volt, mint a mai: Ivan Illich, André Gorz, Hans Jonas és Carl Amery a viták során nem csupán a természeti erőforrásokra ügyeltek, hanem azok hasznosításának gyakorlatára is. A gazdálkodási és az életviteli módok mélyreható megváltoztatása nélkül nem fogjuk túlélni a XXI. századot.

Robert Menasse néhány éve azt írta: már a manchesteri kapitalizmust sem az civilizálta, hogy a politikai döntéshozók alázatosan megkérdezték a tőkésektől, mire van szükségük ahhoz, hogy versenyképesek maradjanak. Éppen ellenkezőleg: az történt, hogy a politika határokat szabott a tőkének, s lépésről lépésre ésszerűbb keretfeltételeket teremtett. Ha a tőkéseket kérdezte volna, azok őszintén és szavahihetően azt bizonygatták volna, hogy gyermekmunka és 12 órás munkaidő nélkül nem lehet ötről hatra jutni. Politikai döntésekre volt tehát szükség, s azokat hatalmas ellenállást legyőzve kellett meghozni  de meghozták őket! Felszámolták a gyermekmunkát, bevezették a nyolcórás munkaidőt. Az Egyesült Államokban sem a rabszolgaság felszámolása, sem a polgárjogok kiharcolása nem magától született meg: a modernizálás mindig a kiváltságok fáradságos munkával kiharcolt felszámolásának az eredménye.

Emiatt oly idejétmúlt korunk társadalma és az általa folytatott politika  szögezi le Welzer. Amiatt, hogy nem hajlandó oly módon korlátozni az erőforrások hasznosításához kapcsolódó privilégiumokat, ahogyan az az újkorban mindig is történt. A politika azért jár egy helyben, mert a politikusok tevékenységének egyetlen tartalmát a kiváltságok szavatolása képezi. Úgy is mondhatnánk, hogy megvalósult a jelenkor diktatúrája a jövő számlájára. Vagy nevezhetnénk ezt az intelligencia ellentétének is. Emberi jognak azonban semmiképpen sem.

Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár nyomatékos felhívással fordult a világ államaihoz: váltsák valóra ígéretüket, amellyel 1,6 milliárd dollárt ajánlottak fel a kelet-afrikai segélyprogramok pénzalapjába. Eddig azonban a fenti összegnek alig a fele érkezett meg.