Halálra jelölt Carmen

Azt már előzetesen sejteni lehetett, hogy ez a Carmen nem az a Carmen, és noha a színmű a szórólap szerint Prosper Mérimée elbeszélése alapján készült, de – a történet vázától eltekintve – nem sok köze van az „eredetihez”. Inkább azt mondanám, hogy a kortárs Márton László önálló műve, amelynek csak kiindulópontja az egykori, azóta már kissé porossá vált sztori.

A rendező pedig Horváth Csaba, akiről pedig azt tudjuk, hogy nem ragaszkodik túlságosan a hagyományos dramaturgiához, színpadi munkáit szereti mozgással, tánccal, erős vizuális hatásokkal, meglepetésekkel „kibélelni”. Ezúttal sem tett másképp. az általa teremtett világ igen messze áll a romantikától: kemény történetet látunk, erőszakkal megspékelve, noha a brutalitás általában stilizálva jelenik meg. Aztán a díszlet: ezüstszürke, háborús járműakadályokra, „tankcsapdákra” emlékeztető fémtárgyakat látunk, amelyek többféle funkciót kapnak a kétórás, „pihenő” nélkül játszott darab során. (Itt álljunk meg egy állampolgári szóra: valószínűleg a szünet hiánya is próbára tett néhány nézőt.) A színpad központi részén pedig kupolára emlékeztető, lyukacsos falú építményt látunk, amely hol felnyílik, hol rácsukódik szereplőinkre, a darab jelentéséhez, jeleneteihez igazodva. Ezeket kivéve lecsupaszított a tér, a környezetben nem ragyognak az élet színei.

Mondhatnánk, minden a halálra van kihegyezve. A katonák jelenléte, a tolvajok, bűnözők sora háború, kataklizma utáni állapotra utal, amely az erkölcsöket, a lelkeket is kikezdi. Itt esik szerelembe Carmen, a cigánylány és José Navarro gárdista, akiből később útonálló válik. Súlyos szerelem ez. Hősnőnk nyers, szókimondó teremtés, a szabadság megszállottja, nem tűri a korlátokat, a férfiak által diktálni akart szabályokat. Eleddig ő gyűrte le őket, és magába bolondítja Josét is, de tisztában van vele, hogy ez a kapcsolat a végzete lesz. Ha nem is tervezi meg előre, de tudja, hogy halálra van jelölve és a fiú lesz az ítéletvégrehajtó. Ő ugyanis nem tudja követni a nőt a korlátlan szabadság világába, de azt sem tudja elviselni, hogy elhagyja őt.

A sorsszerűség, a groteszk-tragikus vég mindvégig ott bújkál az előadás szövetében, hangulatában. Arról viszont nem végeztünk közvéleménykutatást, hogy a nézők egy részében milyen érzelmi katarzist váltott mindez ki. Mert igaza van Horváth Csabának: „A drámának van valamiféle archaikus-misztikus rétege, ami nagyon jó alkalmat ad a táncra, a mozgásra.” Ez tény, másrészt viszont lehet elidegenítő hatása azokra, akik kevésbé vevők a szó, a tánc, a mozgás így feltálalt színpadi menüjére. A hangsúlyos lázálom jelenete, a figyelmeztetésképp megjelenő halottakkal szerintem kifejezetten hatásos lett, habár a túl direkt kaszás figurájáról lemondtam volna. Az is ügyes ötlet, hogy a szereplők maguk állítják elő a hanghatásokat.

Carment Petrik Andrea játssza, erős, határozott, ha kell kíméletlen, de ellágyulásra is képes nőt alakítva. Krisztik Csabáról (José) tudjuk, hogy képes jó karaktereket formálni, és azt is, hogy nagyon jól mozog, jól bánik a testével. Nem kifejezetten hősszerelmes típus , de ebben a darabban nem is arra van szükség. Lábodi Ádám gonosz, de ravasz, okos haramiavezért formál. A többi szereplő is szolgálja a rendezői koncepciót. Amellyel a nézők egy része valószínűleg nem ért egyet, olyanok is akadnak, akik elutasítják azt. Egy színháznak azonban időnként olyasmit is be kell mutatni, amely vitákat vált ki.