Pákozdon Holtsche puskaporral, Pátkánál a nép vérrel győzött

A történeti források szerint Ambrus Sándor 1807-ben született Pátkán, 1833-ban szentelték pappá, 1845-ben pedig plébánossá nevezték ki Csákberényben. Hogy a nehéz idők az embert nem elűzik, mint manapság, hanem inkább hazahívják, azt jól mutatja, hogy a közelgő veszedelem Ambrus Sándort is Pátkán találta, ahová az egyházi szolgálat egyébként csak 1850 után kötötte.

Szeptember 29.

Tudjuk, a korabeli magyar sereg javarészt nemzetőrökből és népfelkelőkből állt, és a pákozdi térségben felvonulva még a Batthyány-kormány irányítása alá került, jól kiképzett királyi haderőkkel kiegészülve sem volt esélyes ellenfele Jellasics seregének, amely összesen 51 ezer jól kiképzett katonát számlált. A 17 ezer fős magyar sereg katonai vezetését ráadásul jogértelmezési okokból fakadó tanácstalanság bénította, amely így a sukorói haditanács során arra jutott: nem csinál semmit. Kempen szeptember 29-én hajnalban megkísérelte a magyar jobb szárny áttörését. Így itt, Pátka mellett alakult ki a csata egyetlen, kézitusával járó közelharca. (Pákozdnál Holtsche tüzérsége lőtávolon kívül tartotta a horvátokat.) Ebben a helyzetben alakult ki az az intermezzo, amely a pátkaiak emlékezetében a mai napig él, és amelyet más-más nézőpontból, de két történeti forrás is följegyzett. Az ütközőzónában elhelyezkedő településen szeptember 29-én reggel egy nagyjából 120 hadi szekérből álló horvát katonai konvoj próbálta átlopni magát. A fogatok egy része rekvirált élelmiszert szállított, de a társzekerek közt volt lőszeres és néhány olyan is, amelyen Kempen hadosztályparancsnok személyes poggyásza zötykölődött. Noha Kempen 29-én délelőtt rövid időre kiszorította Guyon Richárd nemzetőreit Pátkáról, a szájhagyomány szerint a Pátkán átvonuló egység majd fele odaveszett, mire kiért a településről. Ráadásul a Kempen személyes holmiját, a térképeit és a hadi feljegyzéseit szállító kocsi is eltűnt. A gyorsan távozni kényszerülő horvátok erre magukkal vitték a faluból Ambrus Sándor katolikus papot 28 helybelivel együtt.

A nap eseményeiről beszámoló legelső forrás még aznap, 29-én este keletkezett, amikor Kisfaludy Móric szabadcsapat-kapitány jelentést írt Csány László királyi biztosnak. A kapitány ebben arról számolt be, hogy mihelyst hírét vette a pátkai ütközetnek, két, sebtiben elkötött zámolyi lóval a helyszínre sietett, Gerzsó János főhadnaggyal együtt. Ott szemtanúi voltak annak, ahogy a császári szekérhad a pátkai híd felé siet. Kisfaludy erre visszaküldte Gerzsót erősítésért, ő pedig, mint írta: „a mezőn szállingoló népet utánvonulásra lelkesítém”. És valóban: Kisfaludy az erősítést be sem várva, a helyiek segítségével rajtaütött a szekereken és visszafordította őket. Eközben „többen a pátkai nép közül jelentették, hogy az ellenségnek egy csapatja még a faluban van, s egy elveszett térképet – mappát – oly fenyegetéssel követel a falutól, hogy ha azt két óra alatt elől nem állítják, a falut összelöveti”. E ponton érdemes átadni a szót a másik forrásnak, amely későbbi ugyan, de közvetlen. Az aznap elhurcolt, de pár nap múlva a horvát fogságból mégis kiszabadult pátkaiak ugyanis maguk írták meg történetüket a Közlöny című újságnak, amely azt 1848. október 17-én publikálta. Ebből megtudjuk, hogy a Pátka melletti ütközetben megfutamodó horvátok a faluba menekültek. „Az utczákra tódult nép, szinte feledé, hogy maroknyi erővel bőszült tömeg ellen harczolni nem ildomos, megrohanja a menekülteket, a szerezsánokat utczahosszat üldözi: a társzekereket elfogja, belőlük több ezer töltést, Kempen tábornok jószágát, egyenruháját, irományit, fegyvereit, nagybecsű földabroszit elhordja. A falu alatt szétszórt horvát sereg magát összeszedve, rögtön szekerei mentésére sietett. De vagy hatvan szerezsán már halva feküdt a vermekben, az elsikkasztott jószágnak pedig nyomára nem jöhettek.”

Persze, hogy nem jöhettek, hiszen Kisfaludy jelentése végén írva áll: „az ellenség által annyira keresett mappa, mely 9 megyének térképét tartalmazza, kezünkre került, s Vigyázó parancsnok úr kezére adatott.”

Ambrus szavainak ereje

Ezt azonban akkor sem a pátkaiak, sem a horvátok nem tudták, így a katolikus papot lefogták. „A tisztek becsületszót becsületszóra halmoztak, hogy személye minden bántalomtól mentve lesz. Ezalatt a kóbor csoport még 28 becsületes polgárt fogott meg”. A pátkaiakat a horvátok a táborukba hurcolták, ahol véget ért a tiszti becsületszó érvénye. Kempennek már azzal adták át őket, hogy ők végeztek a szerezsánokkal és ők rabolták el a tábornok személyes holmiját is. A hatás elképzelhető. A pátkaiak beszámolója azonban elsősorban mégis arról szól, hogy ebben a helyzetben Ambrus Sándor hogyan állt ki értük, és ékesszólásával és bátorságával hogyan érte el a horvát tiszteknél fokról fokra azt, hogy helyzetük javuljon, míg végül Kisfalud közelében Jellasics, a csodával határos módon sértetlenül, szabadon engedte mindannyiukat.

A pátkai polgárok beszámolója az alábbi mondattal zárul: „Egyéb hazai lapok igen tisztelt szerkesztőségei is engedelemmel megkéretnek eme tudósításnak becses lapjaikba leendő felvételére.”

E kérésnek a Fejér Megyei Hírlap a maga részéről, 170 év múltán, ezennel eleget tett.