A céhes ipari hagyományok továbbélése

Az ipartársulatokat az ipartestületek váltották fel, amelyek a városok és a hozzájuk kapcsolódó települések szintjén képviselték az iparosok érdekeit. Székesfehérváron 1887-ben alakult meg az ipartestület, 788 iparos és 376 tanonc taggal, Felmayer István kékfestő­gyár-tulajdonos elnökletével. Az 1938-ban alakult Székes­fehérvár és Vidéke Ipartestülethez tartoztak Székesfehérvár és a környező községek iparosai. Szám szerint Székesfehérvárról 1432-en, a községekből mintegy 900-an. Még a három emberöltőre kiterjedő ipar­testületi korszakban sem szűntek meg teljesen a céhes hagyományok.

A céhek főkövetelménye tagjaikkal szemben a hívőség és a valláserkölcsi érzület volt. Fontosságukat jelzik a céhprivilégiumok, amelyek általában az első pontjukban ezt írták elő. Ide kapcsolódik a másik nélkülözhetetlen előfeltétel, a társadalmi ildomosság, a lelki finomság, az Isten iránti hódolat, az erkölcsös szellem, az embertársakat megillető bánásmód. Mindez egész életüket, munkájukat, magatartásukat is meghatározta, biztosította mások elismerését, megbecsülését, bizalmukat a kézműves-foglalkozásban, az iparoslétben. A vallásos szellem ápolása mellett nagy súlyt fektettek az erkölcsös életre, a tisztes modorra, az illő viselkedésre, a kölcsönös megbecsülésre, az alkalomhoz illő öltözködésre. Tiltották a céhtagoknak a mesterségüket lealacsonyító foglalkozást, a napszámosmunkát, az állatkínzást. A székesfehérvári asztaloscéh fekete könyvébe (schwarzes Buch) beírták a törvényszegő, becstelen asztaloslegények nevét, amit gyűléseiken minden alkalommal felolvastak, hogy az ilyen emberek nehogy a tisztességesek elé kerüljenek. Mindez meghatározta az iparosok viselkedését, habitusát, ami sok esetben tapasztalható volt körükben egészen a XX. század második feléig.

Céhprivilégiumaink a vallási kötelmek teljesítését, az egyház parancsainak megtartását az iparosok számára erősen hangsúlyozták. Parancsolt ünnepeken a kézművescsalád és háznépe számára kötelező volt a templomlátogatás. Az indokolatlan elmaradást a céh szigorúan büntette természetben (viasz, gyertya, bor, kenyér) vagy pénzben. Vasár- és ünnepnapokon, istentiszteleti időben tiltották a munkát, a munkaruhában való megjelenést. A molnárok a szentmise alatt, reggeltől délig a malmot nem járathatták, a mészárosok üzletüket ki nem nyithatták.

A templomban az iparosok céhzászlójuk alatt ültek, a feltámadási, úrnapi, Szent István király napi körmenetekben a céhzászló után, kezükben szövétnekkel (fáklyával) vonultak. Céhzászlóik rendszerint a céh, a mesterség védőszentjét ábrázolták, melléjük kerültek a céhjelvények jellegzetes szerszámaikkal, fő gyártmányaikkal. 1860. június 30-án, úrnapja előtt, Székesfehérvár polgármestere felszólította a város céheit, mivel: „Tapasztalat szerint a nagyobb ünnepélyeken tartani szokott ájtatosságokon némely céh tagjai igen gyéren jelennek meg, sőt némelyek még zászlóikat sem vitetik ki, a közelgő úrnapi ájtatosságra, illetve búcsúmenetre saját zászlóikkal rendesen megjelenjenek, különben komolyabb rendszabályokhoz nyúlnak.”

A régi századfordulón alapított iparoskörök, iparos olvasókörök is a céhhagyományok hű őrzőivé váltak. Ipartestületeink elsősorban iparhatósági és gazdasági kérdések, feladatok megoldására létrehozott önkormányzati szervezetek voltak. Társadalmi szervezkedésre nem vállalkoztak, korszakukban az iparoskörök vállalták magukra ezt a feladatot, ahol az iparosok, családtagjaikkal együtt szórakozhattak, művelődhettek. A Székesfehérvári Iparoskör 1905-ben alakult, 204 rendes és 30 pártoló taggal, Havranek Antal kőfaragó, szobrászmester elnökletével. Minden esztendőben megünnepelték március 15-ét: az iparosok függetlenségi vacsoráikat a Hal téri Ponty vendéglő éttermében rendezték, ahol a lélekemelő szónoklatot a testnek gyönyört nyújtó pörkölt és túrós csusza követte a szépen megterített asztalnál. 1927-től a Székesfehérvári Iparosok Házában (Bank u. 4.) tartották rendezvényeiket, ahol tekepályát építettek, farsangi mulatságokat tartottak, télen ismeretterjesztő előadásokat hallgattak. 1935 farsangján a fehérvári iparosbálon Hóman Bálint kultuszminiszter, a város országgyűlési képviselője is részt vett.

Székesfehérvár a céhes korszak elmúltával is jelentős építőipari központ. A XIX. század végén a nagy állami és városi építkezések, a budai úti laktanyák, majd az igazságügyi palota és a Szent György Kórház építésekor megszaporodott az építőiparosok, kőművesek, ácsok száma. A céhes korszak után is támogatták azokat a vándorló kőművessegédeket, akiknek nem tudtak tartósan munkát biztosítani. Még az 1930-as években is legalább egy napig alkalmazták őket, hogy keresetükből tovább tudjanak utazni, s maguk számára némi élelmet is vásárolhassanak. Ilyenkor a helybeli mesterek ellátták őket tanácsokkal, hogy hol, kinél találhatnak munkát vándorútjuk következő állomásán.

A fölépítendő ház alapjának kimérésétől, az alégulástól a falegyen, a gleichni eléréséig tartó munkafolyamat igen látványos, de az építtető gazda és a kőművesek számára sok gonddal, munkával jár. Bokrétaünneppel zárták és zárják le az építkezésnek ezt az első nagy szakaszát. A kőművesek a teljes magasságát elért fal sarkára bokrétát, szalagokkal díszített májusfát tűznek, a gazda ennek örömére finom borral, esetleg harapnivalóval is megvendégeli az építőket. Néhány szóval köszönti a kőművesmester ebből az alkalomból a gazdát. Bokrétaünnepet nem csupán családi házak, hanem nagyobb középületek építésénél is tartottak. Erről néha az újságok is hírt adtak, mint Székesfehérvárról 1931. június 2-i számában a Fejérmegyei Napló: „Az épülő leányliceum bokréta ünnepélye. A leányliceumi építkezés a Budai uton odáig jutott, hogy szombaton d.u. 5 órakor megtarthatták a bokréta ünnepélyt. A munkások közül az egyik a második emelet párkányzatáról tartott talpraesett szónoklatot. Köszönetet mondott a h. polgármesternek, hogy munkaalkalmat teremtett, özv. Majorosnénak, mint az építési vállalkozó özvegyének, dr. Fábián Gáspár műépítésznek, az épület tervezőjének, Gelb Adolf városi műszaki főtanácsosnak, a városi mérnöki hivatal vezetőjének és Wanka Ferenc építőmesternek, az építkezés felelős vezetőjének. A munkások őszinte megnyilatkozását a megjelentek örömmel fogadták, és a munkásokat a város nevében a szokásos áldomásban részesítették.”

Iparosaink a céhvilág alkonya után is közösen megemlékeztek a mesterség védő­szentjéről, megünnepelték emléknapját. A kádárok Székesfehérváron is megtartották Szent Orbán napját (május 25.). Szorongással teli várakozással figyelték a szőlőtermésre hatással levőnek tartott napok időjárását. Azt tartották: „Ha megcsordul Vince, megtelik a pince” (január 22.). A fiatal szőlőhajtásokat veszélyeztető májusi fagyosszentekre is nagyon ügyeltek. Ha az utolsó fagyosszent, Orbán napja is fagykár nélkül múlt el, akkor már bíztak az ígérkező termésben, a bőséges megrendelésekben. A tisztes ipar művelőinek társadalmi presztízsét jelzi Csitáry G. Emil, később Székesfehérvár polgármesterének naplófeljegyzése az első világháborút megelőző évekről: „A jobb módú emberek, latei­nerek, kereskedők, iparosok általában háromszor jártak naponta kávéházba: ebéd után feketére, öt óra tájban, tehát munkavégzéskor habos kávéra, és esténként, rendszerint színház után feketére és egy kis iszogatásra.” Iparosaink részt vettek a város társadalmi, kulturális életében. Szép Sándor késes és műköszörűs a Fejér Megyei Múzeumegyesület tagjaként még az 1960-as években is megjelent az István Király Múzeum kiállításainak megnyitóin. Ragaszkodását a kulturális rendezvényekhez talán azzal is magyarázhatjuk, hogy 1908-tól a Kossuth utca 9. szám alatti házukban működött a Székesfehérvári Iparoskör. Kalaposcsaládból származott Smohay Ferenc festőművész és kalapkereskedő, aki a székesfehérvári múzeum számára az 1970-es években komoly alapítványt tett: lakását képtárnak, pénzét a fiatal művészek támogatására szánt díjra, ösztöndíjra hagyta.