A hetedik váltotta meg kínjaitól – A fehérvári Hübner András az 1849-es események vértanúja volt

Kikből vagyunk összegyúrva, kérdezzük néha magunktól. Honnan jöttünk? Lehetünk-e büszkék felmenőinkre, vagy hallgassunk inkább róluk? Mert minden nemzedék felelőssége, hogy milyen jelet hagy maga után. Sorsának alakításában tehetségét kihasználva él-e szorgalmasan, fáradsággal, vagy csak sodródik kényelmesen? Tisztelettel viszonyul-e kortársaihoz, építő vagy romboló célt követ, feláldozó vagy áldozat lesz-e egy-egy történelmi viharban? Azt gondoljuk, élhetünk bele a nagyvilágba felelőtlenül. Pedig láthatatlan szemek figyelnek bennünket odaföntről, és a majdani száz évekről visszatekintve ránk.

Véletlen találkozás

A minap adásvételi szerződést intéztem az irodámban, amelyben eladói oldalon egy kellemes, kedves, mosolygós, türelmes, halk szavú hölgy irányította a feltételeket. Férjes neve után a leánykori nevét rögzítettem. Hübner Magdolna, mondta. Hübner, Hübner… Emlékezetemben először Hübner Nándor székesfehérvári építész, építőmester villant fel, aki a korábbi nádasdladányi barokk kúriát építette át, majd fia, a „kórházépítő” jelzővel illetett Hübner Jenő, a gyönyörű Árpád fürdőnk tervezője. Aztán Hübner Andrásra gondoltam, aki az 1848-49-es forradalom és szabadságharc népfelkelőinek élén vértanúságot szenvedett. Van-e rokonsági kapcsolat, kérdeztem. A vértanú egyenes ági leszármazottja, válaszolta. A szépapja volt. Az 1621-ben született Michael Hübner a közös felmenő, akinek egyik leszármazottja az 1764-ben született Hübner János. Az ő tizenegy gyermeke között született meg 1801-ben Miksa és 1804-ben András. Miksa ágából származnak a jeles építészek, András az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban vállalt hazafias, harcos, önfeláldozó szerepet. A két édestestvér a legszebb jelet hagyta Székesfehérvár történetében.

A vértanú Imre nevű leszármazottjától származik a szépunoka Magdolna, a volt kórházi főnővér, aki itt ül velem szemben egy véletlen találkozás okán, és szerényen, szelíden kérlel, hogy ne említsem meg őt a történetben. Nem tudom teljesíteni. Ő a jeles Hübner család tagja. Kijár neki a tiszteletből és szeretetből, a hálából és a köszönetből. Neki és szűkebb-tágabb családjának is.

A család őrzi a búcsúlevél tartalmát, az ördögi hirdetményt a kivégzés közhírré tételéről, az Újépület udvarában zajló drámáról készült korabeli rajzot, meg a forradalom és szabadságharc eseményét megörökítő történetet Lauschmann Gyula történetíró krónikájából, melyet most felidézek.

A városunkat érintő forgandó szerencséjű hadi események 1849. május 1-ére kedvező irányt vettek. Ezen a napon tartották meg a nevezetes közgyűlést, mely a nemzeti zászlókkal gazdagon fellobogózott város hazafias örömét hirdette. A bizottsági tagok teljes számmal, ünnepi ruhában jelentek meg, visszakerült a sokáig nélkülözött trikolór a gomblyukakba, és falrengető éljenzéssel üdvözölte a közgyűlés a nagy eseményeket. „Elűzetvén a város és megye kebeléből az utált katonai kény uralom, az 1848. évi 22. törvénycikk értelmében szerkesztett nemzetőrséget ismét életbe léptetem, meghagyván a nemzetőrségben megválasztott minden rangú tisztnek, miszerint a nemzetőrséget újólag rendezzék, vagy ahol ez nem kivihető, részben akkép tegyék mozgóvá, hogy azzal ott és úgy rendelkezhessem, ahol és amint azt biztosi hatóságomnak és eljárásomnak gyámolítására szükségesnek ítélendem” – ezekkel a szavakkal élesztette újjá a nemzetőrséget gróf Batthyány István kormánybiztos május 12-én. Amikor a nemzetőrség feléledt, a székesfehérvári polgárság kapitányát, a fess 29 éves Havelka Ferenc cserző tímár személyében választotta meg, aki a székesfehérvári polgárok szokása szerint pár latin iskolát is elvégzett, és mint képzett, tanult ember ment mesterségre. A lovas nemzetőrök hadnagyává Hübner Andrást, a 45 éves, szintén iskolázott tímármestert választották meg.

Július 1-jén nagyszabású népgyűlés volt a Városháza udvarán. A forradalmi kormány lángoló szavú felhívását olvasták fel, a népgyűlés pedig kimondta, hogy a nemzeti ügy szolgálatába állnak valamennyien, és ha kell, életüket is áldozzák a szabadságért. Sajnos ez a felbuzdulás nagyon rövid ideig tartott. Július 12-én megfordult a kocka, s a hazafias érzést háttérbe szorította a betörő császári katonaság. Megérkezett a városba gróf Falkenhayn altábornagy, aki november 12-ig intézte vasmarokkal a szegény Székesfehérvár sorsát. Falkenhayn még szónokolt a nemzeti érzelmű városi vezetéstől megtisztított közgyűlésen, majd táborba vonult, hogy csak a szomorú emlékű augusztus 10-én térjen vissza.

Népfölkelést rendezett

Mikor a császári hadak elfoglalták a várost, a nemzetőrség feloszlott, ki-ki elrejtette fegyverét, és a jobb időkre várt. Amint aztán a császári sereg elhagyta Fehérvárt, a nemzetőrség ismét összegyűlt. Hamvassy Imre nemzetőri kapitány, aki később Amerikába vándorolt ki, augusztus elején egy mozgó csapattal visszatért a városba, és lakóit fegyverbe szólította. Népfölkelést rendezett azzal az ígérettel, hogy Győr felől Klapka, Veszprém felől Noszlopy, Földvár felől Mednyánszky segédcsapatai érkeznek a föllelkesült székesfehérváriak gyámolítására. Hiába csendesítették őt a város intéző körei, hiába volt Boross Mihálynak szava, aki még az általa gyűjtött mozgó csapatot is kivitte a városból, mert nem akarta végromlásba dönteni, Hamvassy nem állt el szándékától. Körömy János szabómester volt a csapat kisdobosa, az előzmények előadásában az ő és Kovách Ernő honvéd őrnagy kézirati naplója a hiteles leírás. Hamvassy félreverette a harangokat, és a puskával, karddal, kaszával fölfegyverzett népfölkelők meg indultak a Királysoron a nem messze állomásozó, mozgósított császári katonaság elé, mely sebesen a város felé nyomult. Hamvassy augusztus 9-én éjjel Havelka Ferenc nemzetőri kapitányt és Hübner András nemzetőri főhadnagyot küldte a szőlők felé kémszemlére. Innen visszatérőben a Halesz fái között tanyázó katonaság fogságába estek, és a haleszi fákhoz kikötve várták sorsukat. 1849. augusztus 10-én, a haleszi felkelésben kézitusa zajlott hajnalig, de a szuronyrohammal szemben a népfölkelők alulmaradtak. Az osztrák katonaság tüzes csóvával felgyújtotta a Királysor házait, mire a polgárok hazafutottak oltani. A megvadult katonaság a magasra törő lángok között irtó munkát végzett a szerencsétlen lakosok között. A felgyújtott városban razziát tartottak, és újabb foglyokat ejtettek. Összeszedték Varga Mihály, 68 éves szűcsmestert, akinek bűne összesen az volt, hogy kint álldogált az utcán fegyvertelenül. Összeszedték Uitz Ignácz 23 éves kőművest, akiket aztán kihurcolva, Havelkáék mellé a fákhoz kötöztek, kitéve az augusztusi nap irtózatos hevének, legyek, bögölyök, darazsak csípéseinek. Kuczka Mihály kovácsmestert fegyverrel a kezében fogták el. Nem menekült el, daczára Uitz Ignácz figyelmeztetésének, aki átment hozzá a hírrel, hogy a volt nemzetőröket fogdossák össze. Gáncs Pál szűcsmester éppen a tűz elől akarta marháit menekíteni, a szabadba hajtotta azokat, amikor elfogták és ökreit elrabolták tőle.

Az elfogatások hírére Orzetti polgármester Falkenhaynhoz sietett, és a szerencsétlenek szabadon bocsátását kérte. A tábornok durván elkergette. Másnap Pestre hajtatta áldozatait, ahol a „szelíd” Kempen haditörvényszéke már javában működött. A tömeges kivégzések sorát a székesfehérvári áldozatok nyitották meg. Augusztus 14-én a hat áldozat az Újépület mögött .„ón és puskapor” általi halált halt. Havelka teste hat golyó ellenére még mindig élt, végre a fülébe lőtt hetedik golyó váltotta meg kínjaitól.

Szemtanú a kivégzésről

A kivégzés aktusát a szemtanú hitelességével mondja el Kőnig Mór, aki vértesboglári káplánként maga is az Újépület foglya volt, és az ablakon át látta az agyonlövetéseket. „Egy sorban térdeltek – írja – élén az atlétai alkatú, ritka szép férfival, Havelka Ferenc nemzetőr kapitánnyal.” Ebben a történetben hat özvegy és legalább 20 árva sorsa is benne van. Áldozatvállalás, vakmerőség, kockáztatás az egyik oldalon; és a kegyetlen, kíméletlen, életet semmibe vevő brutalitás a másik oldalon. Áldozatok és feláldozók. Választottak.

(Köszönet a családnak a rendelkezésre bocsátott dokumentumokért.)