„Ha harsant a füttyszó, rohantunk döngetőzni!”

Arató Antal, a Vörösmarty Mihály Könyvtár címzetes igazgatója kérdésünkre hamar kivágta: bigézés!

– Ehhez arasznyi fadarab kellett, amelynek mindkét vége ki volt hegyezve. Egy ütővel, vagy sima bottal, ami kicsit görbe – mint ami a jéghokisoknak van – kimentünk a mezőre, letettük a bigét, ráütöttünk az egyik kihegyezett sarkára, és az felugrott: azt kellett eltalálni! – mondta egy szuszra a címzetes igazgató, aki 1942-ben született, kiskamaszként játszotta ez sokat a többi csibésszel Jászapátin.

Dívott a sárkányeregetés is. – Nádból csináltuk a sárkányt, mindenféle színes papírból készült, és kellett a művelethez egy nagy tekercs zsinór is. Nekifutásból lehetett felemelkedésre bírni a sárkányt, amikor alákapott szél, futottunk utána, adagolva engedtük repüléséhez a zsineget – mesélte.

Rongylabdát is csináltak. – De mi nem futballoztunk vele, hanem dobtuk. Éppen ezért egy követ is beletettünk. Nejlonharisnyát csak azok közül használtunk hozzá, amelyiknek már fölment a szeme. Mint a kalapácsvetők, úgy forgattuk körbe a kész rongylabdát, aztán dobtuk el. Ez nagyon ment az osztályközösségben – mondta.

A legnagyobb muri a snúrozás volt. – Húztunk egy vonalat, attól öt méterre kellett állni, és húszfilléresekkel – vagy más pénzérmével – célba dobni, aki a legközelebb talált a vonalhoz, az összeszedhette a többiek pénzét. A legnagyobb csúcs az volt, ha volt egy snúr, ha már rajta volt egy érme a vonalon, s azt egy másik húszfilléressel el tudtuk ütni onnan, na, az volt a dupla – ecsetelte Antal.

Mint megtudtuk, utóbb a snúrozást betiltották az iskolájában, talán a húszfilléresekből túlontúl meggazdagodott az osztályelső…

Kozáry Ferenc, a Vörösmarty Színház önálló társulatának egyik legrégebben Fehérváron lévő színésze, aki város és megyeszerte is ismert színházcsináló, egy angyalföldi lakótelepen gyerekeskedett, Budapesten.

– Tizenharmadik kerületi gyerek vagyok, azt a részt Angyalföldnek hívták abban az időben. Most már az egész Angyalföldnek neveztetik. Sokan nem tudják, hogy ezt idézőjelben értették: a 19. században „angyalok” voltak, akiket kitelepítettek a fővárosból, és nem lakhattak a belsőbb területeken (máshol húzódott a városhatár), onnan jártak be dolgozni, olyan bűnözők voltak, akik már kikerültek a börtönből. Később a kerület Kádár kerülete lett, egyszerű proletárok lettek azokból a lecsúszott elemekből, akikről nevét kapta a környék. Az ötvenes években épült ott egy lakótelepféle, a neve az volt, hogy Rákosi Mátyás lakótelep: kétemeletes téglaházak, egy nagyon szép park, ami most is megvan, meg a Rákosiról elnevezett kultúrház (a „kuli”) volt a centrumában, ma már József Attila Művelődési Központ a neve. Szocreál épület, de nagyon jól felszerelt – kezdte történelmi felvezetéssel Ferenc. – Abban az időben, mikor én gyerek voltam [hősünk 54-es születésű, a szerk.], a szüleim tanárok, odakerültünk ebbe a friss kis térre. József Attila híres szobra van ott, amelyen fölfele tartja a mutatóujját. Azt mi hógolyóval rendszeresen dobáltunk, az ujja volt a célpont – emlékezett. – Mivel egyszerre kerültünk oda erre a kis lakótelepecskére – tíz kapu mindössze – mindenki mindenkit ismert. Egykorú gyerekek voltunk sokan. Hatalmas bulik voltak. A kidobósozást – másképp: a kétoldali döngetőt – rengetegszer játszottuk. Ebben két csapat volt egymással szemben, akit egyszer a labdával eltaláltak, az hátoldalra ment, de onnan is dobhatott, így két oldalról döngettük a maradékokat, akik még bent voltak középen a két csapatból. Ha harsant a füttyszó, rohantunk kétoldali döngetőzni! Ha kevesen voltunk fiúk, akkor sokkapuztunk. A padok voltak a kiskapuk, mindenkinek volt egy padja, és lehetett trinyózni, cselezni. Mindenki védte a saját kapuját. Ha nyolc fiú volt, akkor nyolc kis padot osztottunk ki – idézte föl a színész.

– Fűszer volt a környéknek Radics Béla térre néző ablaka. A zenészek ma is minden idők legnagyobb gitárosának tartják. Egyszer láttam a játszani az Ifjúsági Parkban, talán ’69-ben, világszám volt a pasi, a fogával gitározott! A téglalap alakú tér rövidebb oldalán lakott, az első emeleten. Olykor felült egy szekrény tetejére, hogy lássuk a térről, ahogy gitározik… Folyamatosan lent játszottunk iskola után. Anyukám lakása még mindig megvan ott, még ma is összefutok ismerős arcokkal – mondta.

Nagy Veronika, a Hetedhét Játékmúzeum muzeológusa kengurukról számolt be! Több mint kétszázról. 20-22 éves koráig, vagyis szinte az ezredfordulóig gyűjtötte őket!

– Nagy részük megmaradt, a szüleimnél vannak. Mindenféle, a szalvétán lévő kengurutól elkezdve az ezüstmedál kengurun át a papírból, üvegből, gyurmából, csontból készült kenguruig… Volt persze sok plüss kengurum is. Az egyik kifejezetten kedves volt, mert azzal aludtam, emlékszem, még az egyetemre is magammal vittem – idézte föl Vera, aki egy idő után már ajándékba is feszt kengurut kapott, valamelyik szülinapjára örökbe is fogadták számára az egyik magyari állatkertben élő erszényest.

– Két fiútestvérem van, és a négy unokatestvérem is mind fiú, hasonló korúak vagyunk, ezért nekem nagyon sokat kellett fociznom – mondta még. – Az öcsémmel, kamaszkorunkban, rockszámokat játszottunk el otthon zongorán és gitáron, énekeltünk hozzá. Magnóra is fölvettük, egyszer valamelyik rádióműsorba is beküldtük…

Varga Lili – ő a kilencvenes években született –, a Vörösmarty Színház színművésze is kedvvel mesélt kedvenc játékairól.

– Szinte megszámolhatatlan, mennyi játékot játszottunk régen, nem unatkoztam sosem. Az általános iskolában a szünetekben játszott csoportos játékok voltak a legmeghatározóbbak. A gumizás volt a kedvencem. Annyira szerettük, hogy bajnokságokat is tartottunk magunk között – mondta.

Ehhez – hiszen tudják! – egy 3 méteres gumira volt szükség, amelyet előbb bokamagasságban rögzítettek a játszók, aztán egyre magasabban.

– A tapsos játékok közül az „ómándzsófisz” volt a legjobb. Körbeálltunk, egymás felé helyeztük a tenyerünket, és ment körbe a taps erre a mondókára: ántákáténusz szóóla, omana, omanao nao tititi, o naonao tititi, ómándzsófisz,ó mini mini mini máj, makaróni fridzsi dáj dáj dáj, papagáj gáj gáj, o mini o. Akinél véget ért a taps, az esett ki, ezért aztán minél gyorsabbnak kellett lenni. A „csuszi” nevű játék volt az, amiért minden szülő majd’ „meglincselt” minket. Fontos volt, hogy olyan cipő legyen rajtunk, ami szélesen fog… Amikor lecsúsztunk a csúszdán, jól odanyomtuk a cipőnket az aljához. Az volt a cél, hogy meglátszódjon a cipő nyoma – kaptunk tippet a rosszalkodásra.

– Otthon olyan dolgokat szerettem játszani, mint a „macskabölcső” vagy a „papucseső”, ez saját fejlesztés volt. Egy barátommal és egy barátnőmmel ötlöttük ki. Volt egy széles, nagy kerti hinta a kertben, jó magasra fellöktük magunkat, és amikor a legmagasabban voltunk elkiáltottuk, hogy „papucseső”, majd lerúgtuk a papucsunkat. Az nyert, akinek messzebbre repült a papucsa – mesélte Lili.