A harangok Rómába mentek

Iszonyatos zörgés, kenetlen nyekergés géppisztolysorozata támadt ránk a katolikus templom tornyából.

– Mi ez? – érdeklődtem félénken.

– Tudod, kisfiam, nagypéntek van, a harangok elmentek Rómába. A katolikus atyafiak így emlékeznek meg Jézus haláláról…

Az én emlékeim kalendáriumában bizony nincsenek följegyezve nevezetes húsvéti locsolások, nem volt ez mifelénk annyira szokás. Felnőtt legények, meglett férfiak gyerekes maskurázásnak tartották, szégyellték volna gyakorolni; a surgyán legénykék is csak tessék-lássék bandukoltak el húsvét reggelén a rokonság süldőleányaihoz, és úgy darálták el a „Zöld erdőben jártam”-ot, mint szégyellős diák a leckét.

– Aztán délre itthon légy! – röppent mindenfelé a csattanós anyai parancs. Ebédkor nem illett más házánál kajtatni.

Aztán eltelt az ünnep észrevétlenül, még ártatlan estékkel. A mi falunkban a népi játékok színét-hamvát már régen elfújta a szél, elszürkítette a paraszti munka szigorú menetrendje, a kálvinista szorgalom ünneptörlő prakticizmusa. Vagy talán nem is voltak itt ilyenek soha? Az én gyerekkorom lázas, örvénylő mélységű világában legalábbis így tűnt. Hallottunk valamit bizonyos legényegyletekről, dalárdákról, legendás színjátékokról, de ezek a mi számunkra bikkfanyelven szóltak. Másfajta feliratokat festettünk nagy buzgalommal az osztály kopott falára, és harsogva fújtuk: „Gyertek lányok, öltözzetek fehérbe…!”

Szóval nevezetes húsvéti locsolásokra, bolondos öntözésekre, röppenő szoknyákra, sejtelmes lánysikolyokra én nemigen emlékszem. Annál inkább az ünnep előtti készülődés szertartásaira, évszázadok alatt begyakorolt, ismerős mozdulataira…

Söpröm az udvart. Ez az én feladatom. Jóféle sárréti porfelhőben, kicsit kelletlenül, de áhítatos képpel, hiszen magam is része lettem a közelgő ünnepnek. Először a kapu előtt, a veranda és a kiskonyha között terelgetem a libatollakat, aztán az istálló előtti placcon, majd a lejtős hátsóudvaron, a kazlak mögött. Itt már igencsak módszeresen, fölfelé üresjáratban.

– Aztán csak tisztára! – kiabál be az utcáról, itteni szokás szerint, egyik-másik járókelő.

– Hadd törjön a diáktenyér!

Apám kint a Szesszióban éppen most emelinti a kocsira az ekét-taligát-gurgót, vagy talán már a nagylaposi híres, jóvízű kutak táján kocog hazafelé a két sárgával, Lenkével meg a Mukival. Nagymama menyecskederekú üszékszárkévékkel evickél a kiskonyha felé, fiatal anyám mákot tör, diót darál. Roggyant lábú öregapám két botjára támaszkodva böcöllézik a kamora előtt, a front alatt egy fáradt ágyúgolyó kidobta az ágyból a szoba közepére, szerencsére nem robbant fel. Még együtt van a család, a háború keresztjének sebeivel, de újra feltámadtan, még él, akinek élnie kell.

Fölriadok. A katolikus templom zömök tornyában, az utcánk végén hirtelen megszólal a kereplő csattogó hangja, bartóki iszony-zenéje. Az emberek fölkapják fejüket, érzik a zörej-muzsika üzenetét. A fakereplő a harangok helyett szól, a harangok Rómába mentek. Némák a harangok nagypéntektől nagyszombat délutánig, a keresztre feszítéstől a feltámadásig. Élni kezd az ősi jelkép: pusztulást, kizökkent időt hirdet az embertelen gépzene. Borzongás fut végig a világon.

És másnap, szombat délután – szokás szerint, évről évre – újra megszólaltak a harangok, lassacskán megtelt fekete ruhás emberekkel a harangozóház és a templom környéke. Csengőkkel, zászlókkal megindult a körmenet, elvonult a tejcsarnok előtt, a Hangya-kút mellett, majd a volt Sekk-féle vendéglőt érintve visszatért a templomtérre. Az ablakokban égtek a gyertyák, a tapintatos járókelők behúzódtak a házakba, udvarokba. A szomszédos utcák református asszonynépe, gyereksereglete áhítattal könyökölt kerítésre, kisajtóra, megcsodálták a katolikus atyafiak tiszteletadását, mint valami színházi látványosságot. Rájuk így hatott a misztérium.

Szóltak a harangok, visszakövetelték az emberi szót a géptől. Visszajöttek hát Rómából a harangok, hozzánk szóltak, hirdették a feltámadást. Nemcsak az Emberfiáét, hanem az egész emberiségét, a nemzetét, a mindenkiét – a borzalmak után békét ígértek.

Aztán később – újabb keresztre feszítések és feltámadások után – a rádióba is visszatért a harangszó, minden délben hozzánk beszél.