Nem csupán étek, hanem szakrális szimbólum is a tojás

Tojást a mai gyerekek locsolás után kapnak húsvéthétfőn, ám a korabeli magyar szokások már nagycsütörtök napján is tartalmaztak tojással kapcsolatos rituálét. Nagycsütörtök előtt egy nappal érdemes erről is megemlékezni: a hagyomány szerint ugyanis ezen a napon megszűnik a harangozás, a szólás szerint ilyenkor „a harangok Rómába mennek”, hogy aztán nagyszombaton újra megszólaljanak. A Jeles napok, ünnepi szokások című Tátrai–Karácsony-kötet szerint ezeken a harangmentes napokon a gyerekek hívták a templomi szertartásokra a népet – hangos kereplőikkel szaladtak végig az utcákon. A jutalom a szolgálatért nem maradt el: tojást kaptak a gyerekek. Szakrális oka más volt, de tény: nagyböjt idején hús helyett a tojás bizonyult az egyik legértékesebb tápláléknak. Így nem véletlen hát, hogy a húsvéti ételszentelésekből sem maradhatott ki a tojás – ahogy természetesen a sonka, kalács, bárány és a bor sem. Húsvéthétfőn pedig a locsolkodni járó legények és az őket fogadó leányok mellett természetesen a tojásé – mégpedig a piros tojásé – volt a főszerep. Hogy miért, arról talán egy 1972-es lejegyzésű, bukovinai székelyek által előadott versi­ke tud szépen regélni: „Én kis morzsa, / Gyenge rózsa, / Gyenge deákocska, / Én most jöttem hírmondani, / Krisztus királyt hirdetni. / Váltsák meg leányikat, / Egy szép piros tojásval, / Mint Krisztus Urunk megváltotta / Széles e világot vérivel.”

S így már értelmet nyer az is, miért a piros tojás a legelterjedtebb húsvét idején: Krisztus vérére emlékezteti a kereszténységet, hiszen Krisztus áldozathozataláról, majd föltámadásáról üzen.

A tojás az emberiség ősi termékenységszimbóluma, és pirosra a feljegyzések szerint már évszázadok óta festik. Szintén a termékenység üzenetét hordozta a nyúl is. Mindkét szakrális szimbólum megjelenik a mai keresztény hitvilágban, közülük a tojás mint a feltámadó Krisztus jelképe él a keresztény hitvilágban. Magyarország jelenlegi területén – még a honfoglalás előtti időkből származó avar sírokban – is találtak már karcolt tojásokat, áll a fentebb is említett kötetben, ahogy az is: „A tojást hozó húsvéti nyúl hagyománya feltehetően német nyelvterületről terjedt el. A szapora nyúl – a tojás mellett – a termékenységet szimbolizálja.” Így hát a húsvéti hagyományok elengedhetetlen kelléke a tojás: festették hagymalevéllel, vadalmafa héjával, bürök levelével, lencse levével, majd szalonnahéjjal fényesítették, s nagy népszerűségnek örvendtek a tojásjátékok is. A tojások hímzése pedig maga volt a népi művészet csodája – formája, mintája az adott közösségek lenyomatát hordozta. Nem véletlen hát, hogy a népművészet művelői ma is nagy örömmel készülnek húsvétra a különböző tájegységek mintázatait festve, vésve, viaszolva a héjra. Olyan ez, akár egy üzenet, amely az ősi természeti szimbólumokról éppúgy szól, ahogy a kereszténység történetéről és a magyarság múltjáról is. Ebben az apró, törékeny kis „életbölcsőben” egyesül az emberiség elképzelése, tudása, reménye az élet értelméről. Nem csoda hát, hogy évszázadok óta tisztelet övezi, még a mai rohanó, „technikai” világban is. A tojás útja ugyanis nemcsak a tyúkketrectől az áruházon át az ember konyhájáig ér, hanem azzal párhuzamosan egy szakrális ösvényen is halad: az élet értelmének, kezdetének üzenetétől a küzdelmeken át a szolgálatért járó jutalomig tart. Ezért vásárolunk, főzünk, festünk és ajándékozunk ma is tojást minden húsvétkor.