A sok műfajú Kalász Márton megírt emlékei a zárt övezetről

Természetesen költőnek ismerjük elsősorban, de balladisztikus szépségű regénye (például a Téli bárány) éppúgy a magyar irodalom élvonalába emeli, mint több, dokumentatív jellegű prózája. Ez utóbbi sorba tartozik 2010-es kötete, a Berlin – zárt övezet, amelyben korabeli NDK-s élményeit eleveníti föl. Ismét veretes prózában, ám nem fiktív jelleggel. Érdemes lenne elidőzni értékes nyelvénél, amit itt is megcsodálhatunk. Miként verseiben, itt is a magyar nyelv szépséges magasságait mutatja föl az az ember, aki előbb beszélt németül, s aztán – egyebek mellett a székely betelepítettek jóvoltából – magáévá tette a magyar nyelvet is. 

Az is ismeretes, hogy Kalász Márton a német irodalom egyik legjobb ismerője, műfordítója, s ez természetesen összefügg azzal, hogy többször tartózkodott kint ösztöndíjjal, később pedig egyéb irodalmi és kulturális tevékenységet folytatott, és nem utolsósorban hozzájárult a két irodalom kapcsolatának elmélyítéséhez. Ebben a kötetében az önéletrajz, az emlékezés, a lírai és az epikai elemek együtt vannak jelen. Ahogyan az ajánló szövegben olvassuk: „Szelíd tudósítás és lírai vallomás egy olyan korról, mely könnyűszerrel tört le reményeket, oltott ki szellemi hitvallásokat.” 

A történet első pillanata 1961 augusztusa, ekkor érkezik meg Kalász Berlinbe, ez az az idő, amikor megszületik a Fal. A Fal, mely fizikai és szellemi értelemben oly so­káig van jelen. S a könyv a hetvenes évek közepén ér véget, akkor, amikor már új szelek fújnak a német irodalmi életben is, de még igen messze a szabadság… Egy kegyetlen kor sajátosságait ismerhetjük meg, gyakran olyan as­pektusból, amely eddig ismeretlen volt számunkra. Morbid és embertelen az Ulbricht és Honecker nevével fémjelzett világ, ahol különösen erősen működik a titkosrendőrség, ahol sok írót üldöznek, ahol gyilkolják a menekülőket, s ahol a rendőrök véresre verik az ellenállókat. Miként így történt ez többek között a jeles író, Franz Fühmann lányával is, aki vérbe fagyva feküdt, amikor apja rátalált. 

A könyv lapjain megelevenedik a korabeli NDK-főváros élete, sok szépsége, mint ahogy az emberi kapcsolatokról, a költő- és írótársakról is sok mindent megtudunk. Kalász lebilincselően mesél, történetei izgalmasak, olvas­mányosak. Egyes szám első személyű elbeszélése egyszerre intim, szubjektív, ugyanakkor adatokban, dokumentumokban rendkívül gazdag. Nem túlzás, hogy egy színes kézikönyvet is kapunk általa, s ily módon igen sokat tudhatunk meg a német irodalomról. Nemcsak adatokat közöl, anekdotákat mond el, de értékel is, míves esszényelven vezet be egy-egy szerző világába. Világossá teszi, hogy a diktatúra és a sematizmus idején is létezett igazi irodalom, megjelenhetett nívós folyóirat, mint például a Sinn und Form, amelynek szerzője, Peter Huchel nem tett engedményt, ő csak a minőséget tartotta szem előtt. Más kérdés, hogy előbb-utóbb a politika vandalizmusa el­lehetetlenítette a kezdeményezést. S bizony az is meg­esett, hogy Ulbricht betiltotta a Faust előadását, mert felesége szerint a rendezés őt gúnyolta… Kalász Márton föltárja a titkosrendőrség manővereit is, és eközben sok drámai sorssal ismertet meg bennünket.

Arról is szó esik, hogy a magyar szerzők is megjelentek a német kiadóknál, Radnóti, Illyés vagy Nagy László neve jól csengett az ottani értő füleknek. Persze a magyarokkal szemben is erős volt a szűrés, minden nem jelenhetett meg, miként – jól tudjuk – itthon sem… Ebben a helyzetben született meg néhány szellemi sziget, s ezek közé soroltatik az evangélikus egyház, amelynek papjai Kalász szerint egyenes derékkal álltak helyt, és az ellenállás biztos pontjai voltak. 

S a politika meg az irodalom mellett jut hely a családi vonatkozásoknak is. Élvezetesen számol be a gyerekek NDK-beli hétköznapjairól, az iskoláról, a kutyáról, az apró mozzanatokról. Minden részlet szervesen kapcsolódik ugyanakkor a kötet egész szerkezetéhez. 

Aztán a történet vége felé némi műfajváltás következik: egyre inkább az esszé kerül előtérbe. Itt a német irodalom új jelenségeit értékeli, például az 1970-es születésű szerzőről, Julia Franckról ír, és közben gondolatvilágát és emberi sorsát tárja elénk… 

Székesfehérvárhoz is kötődött - Kalász Márton 1934. szeptember 8-án Krisztmann Márton néven született Baranya megyében. Tízéves koráig csak németül beszélt, az első költeményeit mégis választott anyanyelvén, magyarul írta. 1953-tól Kalász néven publikált, két évvel később hivatalosan is felvette írói nevét. Abban az évben jelent meg első verseskötete Hajnali szekerek címmel. 1960-tól az Európa Könyvkiadó, 1967-től az Új Írás munkatársa volt, majd a nyolcvanas években a Vigilia és a Jelenkor szerkesztőjeként dolgozott. Utolsó kötete, a „Virrasztó – távol” a költő 31. verseskönyve. A 60 verset tartalmazó kötet a közelmúltban készült el, kiadását már nem érhette meg. Új verseinek többsége a járvány szorongató helyzetében íródott. Kalász Márton 1988 és 1991 között a Vörösmarty Társaság, 2001 és 2007 között pedig a Magyar Írószövetség elnöke volt. Csaknem két évtizeden át tanított a Károli Gáspár Református Egyetemen. 2009-től az MMA társadalmi szervezet tagja, 2011-től a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja volt. Munkásságát kétszer ismerték el József Attila-díjjal (1971 és 1987), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével 1996-ban tüntették ki, a Kossuth-díjat 2013-ban vehette át, 2016-ban választották a nemzet művészévé. Kalász Márton 2021. december 30-án, 87 évesen hunyt el. Utolsó útjára január 24-én kísérték a fővárosi Farkasréti temetőben.