A büszkeség felé vezető rögös út

Ráültem az egyik járőrkocsi motorházának tetejére, és úgy fényképeztek le egy polaroiddal. Most is őrzöm a képet. (Nézem a felvételt:   arcomon akkor  még  büszkeség,    csodavárás  és önbizalom közös kifejezése ült. Ilyennek mára nyoma sem maradt.)  És egy másik pillanat: egy éve  Firenzében, az Uffizi-képtár mellett álltam a sorban, s azt figyeltem, ahogy  csinos turista lányok  olasz csendőrökkel fényképezkedtek.  A két fekete egyenruhás, kétméteres  carabinieri  tényleg úgy festett, akár  bent, a képtárban egy-egy hadisten. Arra gondoltam: vajon mikor látom azt, hogy a fehérvári Fő utcán a mi járőreinkkel fotóztatják magukat a hozzánk látogatók? Mikor lehetünk teljes szívünkből büszkék  karhatalmunkra, amely tele van olyan férfiakkal és  nőkkel, akiktől a tisztességes polgároknak egyáltalán nem, a becsület mezejéről letévedteknek viszont nagyon kell félniük?  A statisztikákkal lehet  bűvészkedni,  azonban akinek   özvegy édesanyját kirabolják a saját házában, s ügyét lezárják  megoldatlanul, vagy akinek idős édesapját ittas kerékpározás miatt viszik el, miközben csak  azt a hétvégi házat nem fosztják ki a környéken, amelyiket nem akarják; nos, ezek az emberek nem büszkék a rendőrségre. Legyenek ilyenekből kevesebben, legyen ez a cél!   A kényelmes  út a hibát elkövető tisztes polgárok megbüntetése, a rögösebb   a felkészült bűnözők letartóztatása felé vezet. 
E kettő között kell választani. És jól dönteni.