A hoki varázsa

Az utcánkban még csak néhány embernek volt televíziója, amikor először láthattam jégkorong-világbajnoki közvetítést. Kissrácként, ’63-ban fogalmam sem volt arról, hogy ebben a sportágban több csoportban rendezik a vb-t.

S mivel a környezetemben sem volt olyan, aki a témában tájékozott, fogtam magam, és elkezdtem Kanadának szurkolni. Nagyon tetszett a tengerentúliak vörös meze. Arról nem is szólva, hogy nagynéném is ott élt már ’56 óta. Mindenesetre nem a kedvenceim nyertek, hanem egy másik piros mezes válogatott, a Szovjetunióé…

Ám ettől kezdve magam igyekeztem egyre több információt szerezni erről a sportágról. Persze akkoriban a hazai sportújságokban legfeljebb csepegtetve érkeztek hokihírek. Nem véletlen, hiszen a magyar jégkorong a „harmadosztály” perifériáján vergődött, az előrelépés leghalványabb reménye nélkül. Közben szinte naponta szűntek meg nálunk a klubok, a csapatok. A sport szakemberei (?) azt mondták, drága ez a sport, és el is fordították tőle a fejüket. Megfelelő létesítmények nélkül pedig valóban abszolút idénysporttá degradálódott a jéghoki. Ennek dacára a lebecsült, „alultáplált” magyar hokinak is volt szentélye. A Kisstadion. Sőt, igazi, már-már világraszóló sikere is. A BEK-ben a lebecsült Ferencváros a nyugatnémet Füssent elporolva bejutott Európa hat legjobbja közé. Pechemre én a következő évben, az osztrák Klagenfurt elleni meccsre mentem ki.

Annyian szorongtunk a Kisstadion lelátóján, hogy a szakadó esőben csak a vállam ázott el.

Aztán az első Fradi-gólnál a tömeg erejét is megtapasztaltam. Az ünneplés közben egészen a palánkig szorultam, anélkül, hogy leért volna a lábam. Majd a szurkolói szívóhatásnak köszönhetően egy-két perc múlva már ismét a helyemen, a talpamon álltam, miközben Póth Öcsit éltettem. Végül döntetlen lett, az újabb zöld-fehér bravúr elmaradt – de a meghatározó élmény máig hat.

Óriási érzés volt, amikor épülni kezdtek a jégcsarnokok. Ott voltam, amikor a dunaújvárosi Kercsó-csapat sihederjei megnyerték a bajnokságot, és akkor is, amikor az Alba Volán húsz-huszonöt év után visszavágott a Fradiért a Klagenfurtnak a székesfehérvári csarnokban. És a legnagyobb csodát is láthattam, amikor Szapporóban nyerve feljutott a válogatott a világ legjobbjai közé… Ne feledjék, most már mindig oda igyekszünk, erről álmodunk! A hokivarázs pedig azóta is tart, mégpedig zsúfolt lelátók előtt.