Transzpireneusok-trekking: 46 nap alatt 840 kilométert tettek meg a fiatalok

Barcelona, reptér: egy ismerős arcot szúrok ki, aki ugyancsak a budapesti járatra várakozik épp. Lábán bakancs, és tudom, hogy nem véletlenül. Kicsi a világ, mondhatnánk. Talán még akkor is, amikor két ember a nyakába veszi, és mindössze 46 nap alatt 840 kilométert megy, és ezzel végigjárja a Pireneusok gerincét: 40 kilométeres szintemelkedővel, sátrazva. Radics Tamásról már nem először írok: Székesfehérváron született, aztán élt Velencén és Kápolnásnyéken is, jelenleg PhD-hallgató a Debreceni Egyetem ásvány- és földtani tanszékén. Hat év alatt meghódította Magyarország, Spanyolország, Franciaország, Olaszország, Svájc, Lengyelország, Szlovákia, Ausztria, Románia, Montenegró, Kirgizisztán, Kabard és Balkárföld magaslatait.

Fotók: Radics Tamás, Kiss Judit

- Rossz, hogy már voltam háromszor is Közép-Ázsiában hétezrest mászni, és egyik alkalommal se jött össze. Vagy a műanyag bakancs hasított ki a sarkamból egy darabot, vagy golyózáporba, egy terrorelhárítási akció közepébe csöppentünk, vagy épp az időjárás miatt kényszerültem feladni - meséli. Főleg az bosszantotta, hogy nem rajta múlt a siker. Túratársa, Kiss Judit Juca egészen kiskorától kezdve Egerben volt túraversenyző, később már együtt járták be a magashegységeket. Már maga a felkészülés is komoly volt, a főpróbát a Fogarasi-havasok gerince jelentette, öt nap alatt mentek 100 kilométert, jégesőben.

Ahogy barátai szólítják, Rada 2010-ben már volt kint a Pireneusokban is, ez volt az első saját szervezésű, nagyobb túrája.

- Akkor tizenhat napot töltöttem kint. Megfogadtam, hogy visszamegyek és megcsinálom az egész gerincet. Már régóta szerettem volna egy olyan túrát csinálni, ami hosszú, nehéz és visszahozza az önbizalmamat. Így merült fel újra a Pireneusok-gerinc, ami természetes határ Spanyolország és Franciaország között. A spanyolt még előttünk nem, de a francia - könnyebb - oldalt korábban már megcsinálták magyarok. Ott nincsenek akkora szintkülönbségek, és az időjárás is kedvező - fogalmaz.

Atlanti-óceán, Cabo Higuer-fok: itt kezdődött a Földközi-tengerig tartó túra. - Elég sok kihívás elé néztünk. Amikor lementünk a völgybe, a GR11 útvonal keresztezett néha településeket, helyi gazdaságot, nyáron is üzemelő síközpontot is. Ezeken a helyeken volt lehetőségünk élelmiszert vásárolni és feltankolni magunkat gázzal a főzéshez és ivóvízzel. Utóbbit hegyi forrásokból, tengerszemekből, kiépített kutakból is nyerhettünk - magyarázza, majd hozzáteszi: - A gond az az utolsó négy nap volt, amikor már lejöttünk a magashegyekről és 500-600 méter magas dombok között lavíroztunk. Itt már nincs zárt erdőség, szúrós, mediterrán növényzet van, a nap valósággal szétégetett minket. Az akkor érintett gazdaság környékén szennyezett volt a víz, amitől betegek is lettünk.

Reggel 8-tól este 6-ig folyamatosan mentek, volt, hogy nem is ettek, csak aludtak, olyan fáradtak voltak. Vajas kenyér, olajos hal, tészta tésztával: általában ez volt a menü. Olyan is megesett velük, hogy 17 kilométert gyalogoltak rossz irányba, mert a kalauzuk eltájolta őket. Ezt az egy nap kiesést is be kellett hozniuk. - Mindig mosolyogtunk, még akkor is, mikor leégtünk a napon, vagy épp hánytunk és hasmenésünk volt, közben pedig a hátunkon volt a 100 literes hátizsák: a jelszó az volt, akkor is megyek, ha nem akarok! - fűzi hozzá nevetve.