Átutazóban – emlékek Londonból

Megfogadtam, kint leszek időben!

Az első óra

De mint mindig, amikor az ember siet, a sors ellene van. Még van fél órám – gondoltam. Nyugodtan hajtok, húsz perc múlva már ott leszek. A repülőtértől már csak négy-öt mérföldnyire lehetek az autópályán, amikor érzem, hogy a kocsi egyre lassul. Az út szélére hajtok. Látom, hogy a bal hátsó kerék lapos. Állapotáról ítélve már régen az.

Magamat is meglepve a gyorsasággal, tíz perc alatt kereket cserélek, de amikor befejezem és visszaülök, izzadt, olajos, ideges vagyok. Hiába, semmit nem szabad túlzottan várni, elképzelni, magunkban előre végigélni. Hagyni kell a dolgokat spontán történni, és akkor maguktól jobban sikerülnek – összegzem.

A repülőtéren a parkolóhelyhez vezető úton a kocsik hosszú sora lépésben mozdul. Már negyedórát késtem! Még kezet is kéne mosnom. Nem baj! Most úgyis a csomagok átvétele folyik. Amikorra végre sikerül a kocsit leparkolni, már két óra. A menetrend szerint géped már fél órája beérkezett. A szál vörös rózsát az üléseden hagyom.

Csomagokat átugorva rohanok az 1-es várócsarnokba. Ahogy ugrálok, az izzadtság csepeg rólam. A beérkező gépek listáján a tiednek nyoma sincs. Az információs kisasszony unottan, szomorúan néz rám. „Kettes váróterem”– mondja drámákhoz szokott hangon. Ismét rohanás, bocsánatkérés, bőröndök átugrása. A júliusi hőségben ingem testemhez tapad. Ott állok a beérkező gépek listáját mutató tábla előtt. Tíz perccel múlt kettő. Megvan! A te géped… Az nem lehet! A gép három órát késik! Ismét információs pult, mosolygós kisasszony. Biztos, hogy késik a gép? Nem értik? Az nem késhet – amikor te is rajta vagy! A kisasszony mosolya sajnálattá változik. „Nagyon hiányzik?” – kérdezi.

A 15 óra hirtelen 12-re zsugorodik. Az az idő, amit a haza- és a visszautazással töltenénk. Ezalatt lemehettünk volna teniszezni vagy este színházba, reggel úszni, vagy… Három óra késés. Három év, sok száz nap, milliónyi óra után. Túl sok elfogadni. Géped Párizsban áll. Egy padon ülök. Minden értelmetlenné vált. Az órák, melyek évekké nőnek, a tervek, melyek megsemmisülnek, vagy csak halkan a múlttá lesznek. Még három óra nélküled!

A negyedik óra

A kilences kapu a kijárat. Nagy a tömeg. Az ügyeskedők már órákkal előre trolikat szereztek, táblákra írt nevekkel várják az érkezőket, fényképezőgépeiket előkészítették. Rokonaikra, ismerőseikre várnak. Messze, hátul állok. Tőlem jobbra magas, szőke lány. Ő is visszahúzódva vár. Világoskék, testhez simuló nadrágruhában áll, haja kontyban, kezében könyv. A lapok felett figyeli a kijáratot. Olyan szép, úgy érzem, ő is rád vár.

A kapu állandóan nyílik és csukódik. Az információs tábláról látom, géped 20 perce szállt le. Emberek összeölelkeznek, sírnak, nevetnek. Megérkeztek, megtalálták egymást. Vajon levágattad a hajad? Lesültél? Arcom olyan kétségbeesett, lehet, hogy feltűnik egy ott cirkáló rendőrnek. Kétszer is hátrafordul, visszanéz, azután visszafordul. Lassan közelít. Odalépne, hogy valamit kérdezzen, amikor nyílik az ajtó, és te lépsz ki! Két óriási bőrönddel küszködsz, és lábaddal még valamit tolva rugdosol. Arcodon bizonytalan, fáradt mosoly. Felemeled a fejed. Szemeid végigpásztáznak a várakozók első sorain. Jólesik látnom, hogy engem keresel! Amikor nem látsz az első sorban, arcodra kis csalódás ül. Elvesztem arcodat, ahogy próbálok áttörni az egymásba gubancolódott emberek gyűrűjén. Végre észreveszed magasba tartott karom. Feladod a küzdelmet a bőröndökkel. Amikor hozzád érek, homlokod arcomhoz hajtod. Úgy érzem, nekem is sírnom kell. Lesültél. Megkönnyebbülök, nem vágattad le a hajad.

Az ötödik óra

Az ülésről felemeled a rózsát, s az úton a kezedben tartod. Ismét itt ülsz mellettem, a szokásos módon, félig kuporodva, egyik lábad magad alá húzva. Én alig szólok. Torkom az izgalomtól kiszáradt, és furcsa hangok esnek ki rajta beszéd helyett. Megérkeztél! A kocsira oldalról süt a nap. Előttem az üvegen oly jól ismert arcod felnagyított, visszaverődő mása látszik az autó kerekei közé futni. Olyan, mint egy délibáb kép. Félek fejemet oldalt fordítani, rád nézni és ráébredni, hogy valóban az.

A hetedik óra

A köztünk lévő csönd végre leomlik. A szőnyegen ülünk, hátunkat a falnak támasztva, közöttünk könyvek hegye. Süteményt rágcsálva, kávét iszogatva nézegetjük újonnan hozott kincseidet. Fürdés után a tőlem kapott pulóvert veszed fel az ajándék kerámia nyaklánccal. Hajad még nedves, amikor megcsókolsz. Szemedben a távoli, meleg mosoly, valami ijedt, kereső, féltő lánggal keveredik. Olyan szép vagy, hogy szeretnék állandóan hozzád érni. Egy pillanatra majdnem elfeledkezem a tovarohanó időről. Az este langyos. Előttem lépdelsz a háztól a kocsiig. Félig hátulról, félig oldalról nézlek. Hosszú combjaidat fehér nadrágodban, melleid puha rázkódását a pulóver alatt, ahogy lépdelsz. Áthajtunk a szokatlanul csendes, majdnem kihalt Londonon. A fények most gyúlnak ki. Vasárnap este van. Azt mondod, soha még ilyennek nem láttad a várost. Nem kirakatokat vagy árukat nézel. Csak színeket, hangulatokat, elrendezéseket. De megállni nem akarsz, csak így lassan végigúszni a városrészeken anélkül, hogy hozzájuk érnénk. Mintha álmodnánk: a folyónál megállunk. A Parlament mint képeslap fekszik előttünk. Valami visszahozhatatlanul mulandó: a perc teljessége vagy a másodpercig tartó teljes boldogság. A szépség belénk fényképeződik. Még én sem láttam ilyennek Londont, pedig én itt élek. De most itt vagy.

A kilencedik óra

Úgy, ahogy reméltem, egy kis olasz éttermet találunk, a Brompton Oratórium mögött. Az étterem sarkában televízió áll. Lemezről halkan zene szól. A háttérben a televízión mintha a zenére mozognának, teniszezők vívják néma, számunkra távoli csatájukat, hangtalanul győzve és veszítve, miközben bennem valami darabokra törik, és érzem, hogy a réseken át belül zuhog. Tudom, hogy a megállíthatatlan percben életem múlik el. A szavak ilyenkor elhagyják az embert, mint a kivégzőosztag előtt. Oly sokat szeretnék egyszerre kiáltani, és oly kevés az idő, hogy: Várjatok! Ez tévedés! A hangok összezavarodva zuhannak ki szájamból. Izmaim feszülése alatt a lemondást beismerni nem akarva, belül, hirtelen megértem. Még mindig ugyanúgy szeretlek! Átnyúlsz az asztalon, megfogod a kezem és mondod: „Nem akarom, hogy fájjon neked!”

Nem beszélgetünk, hanem használjuk a nyelvet, mint magunk alkotta titkos morzeábécét, melyben a jelentéseket csak mi ismerjük. Ebből a mesevilág mélyvizéből csak akkor kell feljönni lélegzetet venni, amikor a pincér vacsoránkat hozza. Amint leteszi a tálat, mosolyogva feléd fordul. „Átutazóban?” – kérdezi. Felnézel, átnézel rám, valahonnan messziről ismét megfogod a kezem. „Látogatóban” – válaszolod. „Átrepülőben” – javítom ki. A pincér azt hiszi, viccelek.

A tizedik óra

Az utcán, amíg a kocsihoz sétálunk, jó átölelni a válladat. Visszamegyünk a folyóhoz. A szél a folyó felől fúj. Borzolja a vizet. A hold millióra törve lábunk elé esik. Nézem a vizet, várom a palackot a titkos üzenettel. Leveszed egyik szandálodat, hogy talpaddal simogasd meg a magányos cicát, aki végig követ minket sétánkon, vigyázva a víz csendjére, miközben a hídról fények esnek a vízbe. Ti, te és a cica egy pillanatra eggyé váltok a mozdulat puhaságában. London alszik. Körülöttünk nyugodt légzését hallani lehet az utakról. A Big Ben órája egy órát kongat. Mi a híd alatt állunk. Busz robog el felettünk, és az óraütés felét magával viszi.

Még öt órát maradsz.