Ég és holdvilág – In memoriam Szigeti Lajos

Amikor telefonon hívott az év végén, szó esett arról is, hogy majd rendezünk neki könyvbemutatót Fehérváron. Hiszen gyakran jött Pestről hozzánk, állandó vendége volt irodalmi estjeinknek. Utoljára a Vörösmarty-emlék­ülésen találkozhattunk vele a Városháza dísztermében szeptember végén. Akkor még nyíltak számára a kerti virágok… Legalábbis úgy tűnt, bár a múló évek nyomait nem tagadhattuk. Örülhetett egy kitüntetésnek is: megkapta a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét.

Szigeti Lajos költői világában különös hely illeti meg az eget, a fényt, a holdvilágot, a teremtett világ megannyi részletét. Ugyanakkor nem fordított hátat a társadalmi valóságnak sem, és kifejezte történelmi érzékenységét is. Olyan költő volt ő, aki az európai kultúra folytonosságában lelte meg helyét, és így szólt érvényes költői nyelven hozzánk. A szépséget kutatta mindenütt, a kozmoszban épp úgy, mint egy csendéletben. A kaktuszok közt épp úgy, mint a szerelemben, a nőiségben.

Az is jellemzi Szigeti műveit, hogy gyakran mintha nem is vers születne, hanem egy természettudományi megfigyelés lenne a szülő­erő. (Tudjuk, hajdanán ez az eljárás nem volt szokatlan.) Eszünkbe jut a József Attila-i tétel, vagyis, hogy a líra: logika. Másutt viszont az átlagon felüli érzékenység jellemzi Szigeti líráját, s mindez remek nyelvi és formai játékkal egyesül. Ezek az értékek megfigyelhetők utolsó verseskötetében is, melyhez nem kisebb tekintély, mint a nemzet művésze, a Kossuth-díjas költő, Ágh István írt előszót. Tőle idézem a következő szavakat: „…Magyar mivolta egyet jelent a családhoz való hűséggel, természettel való azonosulása az istenhittel. Mikor azt írja, „Nekünk kell a teremtést befejezni”, azt jelenti, hogy isteni vállalkozás számára a költészet. Ehhez fel kell nőni, nemcsak a tárgy komolysága, hanem művészi megvalósulása szerint is…”

Nem véletlen, hogy a kötet élén álló mottó a nagy angol költőtől, John Keatstől való:

„A Szép: igaz, s az Igaz: szép!” (Itt jegyzem meg, hogy Szigeti Lajos angoltanár volt a felsőoktatásban.) Itt is megfigyelhetjük ugyanakkor a kozmosz, a csillagvilág iránti érdeklődésének, a végtelen távlatoknak a hatását lírájára. Földközelben élt, de folyton kutatta az égi világot is. Álljon itt most, az akár búcsúnak is fölfogható, kötetzáró verse! „Még hányszor fordul / e fény-árnyék globus? / Csontlisztté őröl / isteni corpust. // Mind, amit színkép bont fel, / sugárhajtású porszem – // hírül adja: voltunk.”