Színes programokat szervez Fülöp-Weigler Bettina Anna, hogy a lovasberényiek ne vágyódjanak el más településekre

Fülöp-Weigler Bettina Anna születése óta él Lovasberényben. Ide járt óvodába, és az általános iskola létszámát is itt gyarapította. Mint mondja, szerette a vidéki gyermekkort: az utcán bandázást, az egész délutáni bicajozást, a Rovákja patakban „pacsálást”, és hogy nyaranta a hazaérés pontos időpontja a sötétedés, azaz a közterületi lámpák felkapcsolódása volt.

– Igazi gyermekkorom volt, azonban valamiért bennem már nagyon korán megfogalmazódott, hogy Budapesten szeretnék élni. Mindig vonzott a nagy tömeg, a zsongás, a fények, és minden, ami csillogott-villogott a sötétben. Nem beszélve arról, hogy 7 éves korom óta színésznőnek készültem, úgyhogy a színház minden erejével húzott és vonzott a nagyvárosba. A Székesfehérvári Vasvári Pál Gimnázium után egy teljes évre fel is költöztem, hogy a magam útját járjam. Színésznőnek tanultam egy államilag támogatott színészképzésen, és mit mondjak?! – szerelmese voltam a munkának. Aztán egy év múlva a sors különös játszmába kezdett velem, és a nyári szünet ideje alatt elém sodort egy lovasberényi férfit, aki minden elképzelésem ellenkezője volt, és mégis minden, az életemről megfogalmazott tervemet fenekestől felforgatta. Így kötöttem ki itt, és kötöttem ide – remélhetőleg végleg – az életemet, és egy cseppet sem bántam meg – meséli a község fiatal művelődésiház-vezetője.

Pest után Lovasberény? Egyből a művelődési ház?

– Nem! Elvégeztem a színésziskolát, tehát végzettségemet tekintve színésznő lettem, azon belül is a pályaelhagyókat gyarapítottam, és a szomszéd település óvodájában, Pátkán helyezkedtem el pedagógiai asszisztensként. Mindig szerettem a gyermekeket, és szerencsére nagyon jó csapatba kerültem, ahol bizonyos korlátokon belül, de szabadon bontogathattam a szárnyaimat. Azt gondolom, hogy bár csak két évet dolgoztam ott, életre szóló barátságokat kötöttem, megpróbáltam megtanulni csapatban gondolkodni, és azt gondolom, igazán jó helyen kaptam képet az oktatási rendszerből kiszabadulva arról, hogy mit is jelentenek a dolgos hétköznapok. Majd 2019 elején jött egy lehetőség, a kérdésben szereplő gondolat, és bár biztatni kellett, belevágtam életem egyik legmeghatározóbb kalandjába: „Lovasberénybe”, a Róna József Művelődési Házba jöttem…

Mit jelent az ön számára Lovasberény?

– Ettől kezdve a mindent! Van egy kedvenc idézetem, amely szerintem a legjobban jellemez engem.

„Kizárólag a küzdésben voltam jó, de leg­alább mindig azért küzdöttem, amiben hittem!”

Hiszek Lovasberényben és a lovasberényi emberekben. Szeretem, ha a helyiek nem kívánkoznak el a környékbeli településekre csak azért, mert ott ilyen vagy olyan program is akad. Igyekszem megszervezni „itthon” azokat a rendezvényeket, amelyek nemcsak itt tartják a helyieket, de versenybe szállnak más települések rendezvényeivel, programjaival.

Mi a szívének legkedvesebb rendezvényszervezési terület?

– Mivel még csak 7 hónapja dolgozom a Róna József Művelődési Házban, minden rendezvény és feladat újnak bizonyul. Azonban imádom azokat az időszakokat, amikor ki sem látszom a munkából. Hogy őszinte legyek, ebben a „műfajban” így szocializálódtam, hiszen egy több mint háromszáz fős rendezvényt szerveztem le az első öt és fél hétben. „Pokol” volt, de igazából imádtam. Aztán jött a lazább időszaknak hitt október, november, amelyet szintén megfűszereztünk programokkal, nem beszélve a végeláthatatlan decemberről. Idén először szerveztünk adventi gyertyagyújtást, a különlegessége az volt, hogy a mi településünkön három egyházközség él és létezik, így nem volt kérdés, hogy kikre bízom a gyertyagyújtást. Az első, forraltborozással összekötött adventi gyertyagyújtásra megtelt a művelődési ház udvara. Hihetetlen érzés volt… 2019 decemberében lehetőséget sem adtam arra, hogy a berényiek program nélkül találják magukat. Volt olyan, aki azért panaszkodott a karácsony másnapján megrendezett retró diszkóban nekem, mert nem volt ideje bejutni a székesfehérvári adventi vásárba, annyira teleírtam a naptárát – persze mindezt viccesen mondta. A 2020-as esztendőnek hasonló ambíciókkal vágtam neki, azonban a jelenlegi helyzetben komoly gyeplőkkel kell visszafognom magam.

Milyen újdonságokat vezettek be az elmúlt időszakban?

– Mint korábban már említettem, rengeteg program akadt, azonban amire még nagyon büszkék vagyunk, az a Mesedélután. Itt végre megpihenhet a rendezvényszervező, és előtörhet belőlem a színésznő, valamint a korábban pedagógus kollégáktól tanultakat is kamatoztathatom. A könyvtárszobánk falain belül lépjük át a jelen lévő gyermekekkel és szüleikkel a Mesevilág kapuját egy 25-35 perces, játékos foglalkozás keretein belül, ahol a gyerkőcök a mesehallgatás mellett tanulhatnak dalokat és mondókákat is. De fontosnak tartom azt is, hogy a közösségi színtér évszaknak megfelelő dekorációban pompázzon mindig. Valamint az aulát végleg átadtam a közösségnek, és – a recepciós pultot eltávolítva – most már akár egy finom kávéra is betérhetnek hozzánk a helyiek. Talán ezeket emelném ki leginkább, de erről lehet, hogy a helyieket kellene megkérdezni, hiszen ők érzékelik, hogy az én személyiségem milyen új dolgokat „húzott be” a művelődési ház, illetve a közösség életébe. Ami számomra a lényeg, hogy intézményünket a színek és a zsongás jellemzik. És ezért megéri dolgozni.

S vajon milyen terveket dédelget az elkövetkezendő időre?

– A gondolataim és a kimondott szavaim teremtenek, így okosan kell terveznem. 2019-ben férjhez mentem, munkahelyet váltottam, képviselő lettem. Mindezt kevesebb mint fél esztendő alatt. Néha még most is levegő után kapkodok, ha rágondolok, de ez jó dolog. Hogy mik a terveim? Idővel szeretnék elvégezni egy rendezvényszervező iskolát, hiszen a színésznői és az oviban töltött idő alatt megszerzett pedagógiai asszisztensi végzettségem birtokában most már szeretnék megállapodni ott, ahol minden tekintetben kiteljesedhetek. Megtaláltam a számításaimat Lovasberényben, és ezért hálás vagyok a minden ötletemet támogató munkáltatómnak, Südi Mihály polgármesternek, valamint a mindig mellettem álló férjemnek.

Egyszer valaki azt mondta, az „otthon ott van, ahonnan nem akarsz elmenni”. Azt hiszem, 24 évesen hazaértem!