A Kézenfogva Onkológiai Klub célja nem más, mint a támogatás

„Az összetartozás nem mérhető másban, mint emlékekben, nevetésben, békében és szeretetben” – áll az idézet a Kézenfogva Onkológiai Klub egyik régi meghívóján. Ez akár mottója is lehetne a rákellenes lehetőségek fő csapásirányának, mondja Habi Józsefné, a klub elnöke, aki az elmúlt huszonhat évben sokak küzdelmét látta már. Erős emberekét, akik győztek, támogatásra szorulókét, akik nagyon igyekeztek és olyanokét is, akik mélyen hallgattak betegségükről. A rák, a daganat ugyanis még ma is sokszor tabu, derül ki beszélgetésünkből. Pedig az összetartozás az, amiből erőt, támogatást meríthet az érintett, s ami sokaknak segített már felállni. És ahogy a statisztikákból kiderül, egyre többeknek van rá sajnos szükségük. A Központi Statisztikai Hivatal február 4-ére, a Nemzetközi Rákellenes Világnapra időzítette meghökkentő összehasonlító adatát: e szerint míg 1950-ben 12 792-en haltak meg daganatos megbetegedésben, addig 2018-ban már 33 250 fő. Tragikus és félelmetes változás ez. A rák nem válogat, bárhol, bárkit elér, fiatalt, időset, erőset, gyengét egyaránt. A 2000-es évek elején ezért is indult el a rákellenes világnap kezdeményezése, hogy felhívják a figyelmet a megelőzés rendkívüli fontosságára.

Habi Józsefné az onkológiai gondozóban dolgozott régen, így pontosan tudja, hogy amikor a beteg a kezébe kapja a diagnózist, akkor megfordul a világ: – Az eredmények láttán mindenki összeomlik. S kapjon is bármilyen teljes ellátást, empátiát, kínáljanak fel neki lehetőséget a beszélgetésre, legyen bármilyen részletes vagy reményteljes a diagnózisközlés, akkor is képtelen egy ideig felállni.

Beszélni pedig végképp. Mindig mindenki elutasította az ilyen pillanatokban kínált lehetőséget a beszélgetésre, ezért gondoltam úgy, hogy szükség lenne egy olyan közösségre, klubra, ahol kötetlenül, kicsit már túllépve a diagnózison, ezt megtehetik – így alakult hát meg a Kézenfogva Onkológiai Klub. Aki ide betér, már tudja, milyen rák támadta meg a szervezetét. A KSH összeállítása szerint a leggyakoribb daganattípus tavaly a tüdőrák volt, ezt követte a vastagbél és a végbél daganata, a harmadik pedig az emlő-, illetve prosztatarák volt. Ebben a klubban legtöbben emlőrákkal küzdöttek meg, de vannak más daganattal harcolók is. A klubelnök nem tagadja, sok társukat elvesztették a 26 év alatt – harmincöt embert. – Róluk minden évben megemlékezünk. S amikor elmegy közülünk valaki, akkor egy részem mindig meghal – mondja kicsit gyengülő hangon, az évtizedek alatt csökkenő erővel.

A cél azonban mindenkinél ugyanaz: a támogatás, klubon és családon belül egyaránt. – Amikor ide betér hozzánk valaki, tele van a feje a saját betegségével. Ezért nálunk sok minden másról is szó esik, buliról, főzésről, mindenről; és a nagy beszélgetések közepette a kemoterápián átesett beteg meg tudja mutatni a kezelés előtt állónak, hogy „nézd, nekem már milyen szépen kezd visszanőni a hajam. Meglásd, neked is sikerülni fog, jól leszel!” – meséli a klubvezető.

De ahány ember, annyiféle család és küzdési mód. Azoknak könnyebb, véli, akiket támogatnak otthon is. De nincs mindig ez így. Volt, akit elhagyott a férje. Más a friss áttétről nem szólt otthon. Titkok, bánatok, fájdalmak, amelyek megnehezítik az erőgyűjtést. Ahol viszont nagyobb a támogatás, ott megsokszorozódik a küzdelemre fordítható erő. Vannak olyanok is a klubban, akik kezdetek óta járnak, noha már évtizedekkel korábban legyőzték a daganatot. Mert aki túl van rajta, gyakran nem azt mondja, hogy meggyógyult, hanem hogy tünetmentes. Mert tényleg úgy van, hogy a diagnózissal örökre „megfordul a világ”. Nagyobb értéket kap az élet, ami hátravan még.