A 91 éves Czompó Sándorné Juli néni: „Egyszerű életem volt, sosem vágytam nagyokat”

Nem vagyok rá büszke, de bevallom Czompó Sándorné neve nem juttatott eszembe semmit, még úgysem, hogy meg volt adva a település és a cím. Pedig tudnom kellett volna, tudnom kellett volna, hogy hova és kihez megyek, hiszen gyerekkoromban annyiszor jártam már ott. Ő volt Juli néni, a dédnagymamám testvére, aki mindig pattogatott kukoricát csinált nekem a rezsóján. De ezt csak néhány nappal korábban tudtam meg, mint ahogy mentem hozzá felvenni „Az öreg” következő részét. Perkátára beérve pedig kezdett ismerős lenni a környék, majd pedig az utca, a ház, na meg persze Juli néni, aki már a kapuban várt minket. Talán már 10 éve is van annak, hogy nem találkoztam vele, de szinte ugyanúgy nézett ki, mint akkor. Nehezen ismert fel, de aztán egyből kérdezte, hogy hogy vannak az otthoniak és azzal a lendülettel be is invitált minket. Furcsa érzés volt hallgatni élete történetét, főleg úgy, hogy néhány részletet én is ismertem belőle. Egyszerű élete volt és, ahogy a kivettem a szavaiból ez az egyszerű élet elegendő is volt számára. Nem vágyott nagyra, sokra, megelégedett azzal, amit kapott. Nagy családban nevelkedett, ahogy az akkoriban ’divat’ is volt, 11 testvér, de mára már csak ő maradt a maga 91 évével. A helyre, ahol felnőtt úgy hivatkozott, hogy puszta, itt élt a család. Földet műveltek, ellátták az állatokat. Azt mondja ő is hamar beállt a dolgozók sorába, de nem bánja, akkor ez volt a módi. Testvéreivel jó kapcsolatot ápolt, összetartóak voltak.

– Igaz, kisebb korunkba ütlegeltük egymást, de amikor kellett összetartottunk. Nem úgy, mint most, hanem rendesen. Az emberek ma már nem értékelik egymást, nem szánnak időt a másikra, inkább a tárgyak a fontosak számukra és, hogy minél több legyen a zsebükben. Azt sem értékelik amijük van, mert már a jómódba születtek – fejtette ki Juli néni.

A régi időkre visszatérve elmesélte még azt is, amikor megismerkedett a férjével. Egy hete volt új asszony – mondta – a tanyán, amikor találkozott a férjével, akivel aztán 1951-ben összeházasodtak. Éltek egy ideig Kisperkátán, Dunaföldváron, majd pedig 1973-ban megvásárolták azt a perkátai házat, amelyben ma is él. Két fia ekkor – 1973 – már meg volt, de sajnos ma már csak az egyik él, ő viszont szerencsére gyakran meglátogatja Juli nénit. Sőt három unokája és hat dédunokája is rendszeresen látogatja. Amikor róluk mesélt, kissé komorrá vált, azt mondta félti őket a világtól, ami nem olyan, mint amilyennek kellene lennie. – A gyerekeket már nem érdeklik a történetek, a mesék, csak a telefonjuk. A mi időnkbe ez még nem így volt. Igaz, akkor még az időjárás se kergült meg ennyire, emlékszem térdig érő hóban gyalogoltak telente a gyerekek az iskolába, ami volt, hogy kilométerekkel odább volt, nem ám egy kőhajításnyira, mint most –.

De a jelen kapcsán azért még mondott mást is, nem csak azt, ami elkeseríti. Miután kértem, hogy magáról meséljen és ne a körülötte lévőkről, némi rásegítéssel ugyan, de megtudtuk, hogy még mindig elég energikus. Ő mondjuk valószínűleg nem ezt mondaná, de attól még így van. Ellátja a hátsó kertben lévő baromfikat, ahogy azt a kis hálás ebet is, aki a kertben sündörgött körülötte. Főz és még a tésztát is maga készíti, jó sok házi tojásból, ahogy azt kell.

– Egyszerű életem volt, sosem vágytam nagyokat. Voltam háztartásbeli, dolgoztam a gazdaságban, majd pedig megint otthon, de jó volt ez így. Nem tudom mi vár rám holnap, vagy holnapután, de megbékéltem ezzel –.