„ Azt jó, ha tudja, attól, hogy szerényebben él az ember, még él” (videó)

Ugyan Alsószentiván ilyen szempontból nem volt érintett, de 87 éves Feri bácsi még jól emlékszik, amikor az eget kémlelve csak úgy repkedtek apró települése felett a bombázók.

– A napjára is emlékszem, amikor betörtek, 1944. december 3-át írtunk, de mi akkoriban nem a faluban laktunk, hanem némileg odébb a Madarasi-hegyen, így oda egy-két nappal később érkeztek csak a katonák. Szerencsére itt lövöldözés nemigen volt, de azért minket sem kíméltek. Az állatállományt szinte teljesen elvitték, meg mindent, ami mozdítható volt. Emlékszem még mielőtt odaértek ládástól elástuk édesanyám ruháit, a divatosabbakat és a szebbeket persze, de azokat is megtalálták és elvitték. Volt, hogy az asszonyokat is bántották, de nem mindegyik, attól függött, hogy éppen milyen csoport tanyázik a faluban. Egyszer az ilyen katonák miatt kellett elmenekülni a faluból, akkor éjszakáztunk egy hegyoldalba is, majd másnap bekéredzkedtünk Németkérre, az nem messze volt Alsószentivántól és szerencsére fogadtak minket. Beköltözhettünk néhány lakásba, aztán jött a hír, hogy már másik csapat van Alsószentivánon, akik visszaengedtek minket – emlékezett vissza, majd mosolygott egyet, amit látva jól sejtettem, hogy egy újabb emlékfoszlány jutott eszébe. Az orosz katonák – mondta – szerették a gyerekeket. Az ő fejére annyiszor tették a sapkájukat, hogy tetves lett tőle. – A sapkát vitték, a tetű maradt – nevetett.

Feri bácsi egyébként földműves családba született bele 1935. december 10-én. Szülei a földeken gazdálkodtak, majd a nyolc osztály elvégzése után ő is, egészen addig, amíg be nem vonult katonának. Mint mondta voltak rizikós helyzetek, főleg 56’-ban, amikor kitört a forradalom. Nem tudták, hogy ki barát s, ki ellenség, ami csak akkor tetéződött igazán, amikor áthelyezték a helyőrségbe. Rengetegen, köztük a forradalmárok is, akiket elkezdtek üldözni, menekültek Ausztriába.

Nem sokkal később leszerelt és visszaállt gazdálkodni, aztán jött a TSZ, ahol fogatosként dolgozott 32 évig. Ott ismerkedtek meg jobban feleségével is, akivel immáron 62 éve házasok.

– Akkoriban még máshogy ment az ismerkedés, mint ma. A fiatalok szemtől szemben udvaroltak egymásnak – jegyezte meg.

Esküvőjük után két évvel 1963-ban megszületett a lányuk, 1971-ben pedig a fiúk. Nélkülözniük szerencsére akkor már nem kellett, jutott mindig az asztalra, de előtte azért megesett, hogy másfél kiló kenyéren egy kilenctagú családnak kellett osztozkodnia.

– Azért a háború és a forradalom idején voltak nehéz idők, megritkultak a javak. Egy tyúk maradt a nyolcvanból és talán három disznónk, ha volt. Az asszonyok a búzát kézi darálóval darálták le, mert nem volt malom, ahova vihettük volna. 53’-ban aztán minden elfogyott. A feleségem mesélte, hogy ők kilencen voltak a családban és egy napra másfél kiló kenyeret kaptak. Így, hogy telítőbb legyen volt, hogy sós-paprikás kenyeret, volt, hogy cukros kenyeret ettek –.

De visszatérve azokra az időkre, amikor még a gyerekek kicsik voltak, gyakran jártak le családostól az iskolába, mert csak ott volt a faluban televízió, amit 1 forintért bárki nézhetett. Feri bácsi azt mondta, nem csak a tévézés újdonsága miatt volt jó odajárni, hanem a közösségi élet miatt is, mert azonkívül moziba, kocsmába, meg néha bálba lehetett járni. De pár év múlva a közös tévézés alább hagyott, mert sok családnak lett saját tévéje és ’csak úgy’ meg nem jártak össze. Később aztán nem csak tv lett, hanem autó is, bár nem volt olyan egyszerű hozzájutni, mint ma.

– Megígértem a lányomnak, hogy mire megszerzi a jogosítványt lesz autónk, amit vezethet. Akkoriban nagy sláger volt a Trabant, de aztán megtudtuk, hogy arra két-három évet is várni kell, ellenben a Škodára ’csak’ másfelet, így azt választottuk -.

Időközben a gyerekek felnőttek, szakmát tanultak és kirepültek, Feri bácsi pedig elment nyugdíjba.

– A 90’-es években kaptam egy olyan lehetőséget, hogy 55 éves koromban nyugdíjba mehetek, amit el is fogadtam, mert a fizikai munka azért megviseli az emberi szervezetet. Akkor még 6 napokat dolgoztunk és sokan tovább folytattuk a munkát otthon, hiszen ott is voltak állatok, amiket el kellett látni. Még néhány hónapig maradtam, aztán eljöttem, de igyekeztem itthon is dolgozni még, segítettem a gyerekeknek és végre valóra váltottam régi álmom. Vettem egy lovat és azzal vittem az unokákat kirándulni a környéken –.

Ma már ilyet nemigen látni, ahogy azt sem, hogy a családok délutánonként a munka és az iskola után összeülnek valahol, együtt vannak és csak beszélgetnek, hiszen ma már nincs idő erre.

– Nincs idejük az embereknek egymásra, még öt percük sem és ez a rohanó világ, a sok inger sokat elvesz belőlük. Nem tudják, hogy mi az, ami igazán fontos. A gyerekeiket túlzottan szabadon engedik, a szomszédjukról azt sem tudják, hogy kicsoda, sokat adnak a külcsínre. Pedig nem a diplomatatáskát kell megvenni először, meg nem a hitelhez kell nyúlni az új autóért, új házért, hanem vissza kell forgatni a pénzt. Aztán, ha jól csinálja az ember és keményen dolgozik hoz az mindent, házat, autót és diplomatatáskát. Mert azt jó, ha tudja, attól, hogy szerényebben él az ember, még él -.