Pihegő madaram, hogy' reszketsz!

Vergődő madaram 

Lelkem,
pihegő madaram,
hogy' reszketsz!
Szűk ez
a hely, mellkosaram
rossz ketrec.

Rideg
világ vesz most körül,
elriaszt.
Csak az
emlék ereklyéje
ad vigaszt.

Régen,
mikor nagy utakat
megtettél,
nem szá-
mított eső, hideg,
metsző szél. –

Szívem-lelkem,
te szálldosnál fönn az égen...
S most itt vergődsz
a bordáim ketrecében.

Mi lesz
veled, rab madaram,
idelent?
Ébredj,
mozdulj! S szeld újra a
végtelent!

Ne várj tovább,
mert orvul a baj bekerít. –
Röppenj hát föl,
s szárnyaljál az egekig.

Kis madaram,
tovább ne várj!
Szárnyalj, föl az egekig.

Velünk élsz ma is
Petőfi emlékének

A szikrát ’48-ban
te adtad nekünk!...
S vele a reményt:
ha mi el is veszünk,
a szabadság örök!

Eljött az új nyár,
s az a július végi nap,
Segesvár! Ádáz harc,
a gyűrű bezárult...
S nem volt már kiút.

Lassan bealkonyult.
A felhők mögül s a
szemére boruló
homályon át már csak
egy kis fényt látott.

“Huszonhat év.
Akkor csak ennyi volt!”
volt a pokol...
S nem volt már kiút:
a gyűrű bezárult...

Lassan bealkonyult.
A felhők mögül
Aki tudott, menekült
Próbáltál kitörni

Tinéktek
a szörnyű júliusi nap 
volt a pokol!... 
akkor 
Negyvennyolcban