Mi lett az egykori angolnáink sorsa?

A Velencei-tóba 1962 és 1972 között helyeztek jelentős mennyiségű ivadékot. A tengerből közvetlenül kifogott, úgynevezett üvegangolnát (átlag 0,3 grammos egyedsúllyal) a gondos szállítást és a temperálási folyamatot követően közvetlenül engedték a tóba. Így egy évtizeden át szinte természetellenes mennyiségű ivadék került a tóba, s megmaradásuk várakozásokon felül alakult. A faj sajátossága, hogy vízeresztés idején feltör benne a vándorlási, ívási vágy. Az európai angolna a Sargasso-tengerig úszna el, ha tudna (a folyószabályozások miatt erre sajnos csekély esélye maradt), mivel ott van az egyetlen ívóhelye, ahol sikeresen szaporodni képes.

Amikor vízeresztés történt csapadékos időben a Velencei-tónál, tömegesen útnak indultak, és olyankor lehetett egy speciális halászeszközzel, angolnacsapdával kifogni őket. A tevékenységből befolyt jövedelmet többlethalasításra fordították.

Nagyjából tíz éve volt utoljára csapdázás a tavon. A faj mára világviszonylatban a kihalás szélére került, mert mesterségesen még nem sikerült eredményesen szaporítani, az ívóhelyükig pedig kevés (hazánkból a nullához közeli) esélyük van eljutni. A másik probléma amellett, hogy az Atlanti-óceánon a mai napig halásznak a megmaradt, Európa partjait elérő példányokra, a japán angolnától eredő betegség, az úszóhólyag-férgesség, amely megtizedelte az állományt. A faj jövője tehát kérdéses, de a hazai vizekbe telepített példányok ezen nem segíthetnek, ám egyértelműen átalakították az őshonos halállomány összetételét. A Velencei-tóban lecsökkent a sügér mennyisége, ám a harcsaállomány éppen az angolnák miatt tudott megerősödni, mert a harcsa nagyon szereti az angolnát. De valószínűleg ennek is „köszönhető”, hogy a friss telepítésű, kétnyaras ponty nagy mennyiségben tűnik el a tóból, hiszen az angolnák hiánya miatt a nagyobb testű harcsáknak új, megfelelő méretű táplálék után kellett nézniük.