A megyeszékhely rendszerváltás utáni első polgármestere bízik az újrakezdésben

Történelmi személyiség lett, hiszen azon kevesek közé tartozik, aki utolsó tanácselnöknek és első polgármesternek is mondhatja magát. Hogy emlékszik erre az időszakra?

– Történelmi időszak volt, nehéz helyzetben történt meg a rendszerváltás. Székesfehérváron 1988-tól felkészültünk a változásokra, részesei voltunk az önkormányzati törvény kialakításának, megemlékeztünk abban az évben a törökök kiűzésének az évfordulójáról, államalapító Szent István királyunk történelmet alakító személyiségéről, a Székesfehérvárt érintő változásokról. Magyarországon elsőként vonultunk fel a történelmi zászlókkal, a Magyar Honvédség részvételével, az állami és megyei vezetők jelenlétében a királyok sírjánál. Ez nagy nyomot hagyott mindannyiunkban, akik részesei lehettünk ennek. A tanács- és az önkormányzati rendszer egészen más felfogást kívánt. A városunk élen járt azt tekintve, hogy a munkatársaimmal és azokkal, akik változást akartak, kiszolgáltuk a város lakóit azokkal a közszolgáltatásokkal, amelyekre rendkívüli szükség volt. Nem tartottam fontosnak, hogy valaki párttag volt vagy párton kívüli, azt sokkal inkább, hogy ki milyen feladatot tudott megoldani. Székesfehérvár feladatai közül rendkívül lényeges volt, hogy a rendszerváltozás előtt átérezzük azokat a törvényi változásokat, amelyekről tudomásunk volt. Ilyen volt a spontán privatizáció, vagy a belterületi földek vagyoni értékű joga, amely az önkormányzatokat illette meg, vagy az, hogy az állami tulajdonban lévő területeknek az önkormányzati joga hogyan fog alakulni. Olyan gazdasági programot, rendezési tervet fogadtunk már el korábban, amely lehetőséget adott a kiteljesedésre.

Lényegesnek tartom azt is, hogy 1989-ben kialakult egy egységes elképzelés, megvolt az ellenzéki kerekasztal, és megtiszteltetés volt számomra, hogy meg tudtuk tárgyalni a lényeges kérdéseket. A rendszerváltást megelőzően olyan gesztusértékű, szimbolikus ügyeket tudtunk megbeszélni, amelyek megteremtették az emberekben azt a hitet, hogy valóságos változások következnek be. Ilyen volt, hogy elmozdítottuk a helyéről, a város szélén a tankot, és nem olvasztottuk be, hanem a történelmi jelentőségű helyére szállítottuk, de az ország legősibb címerét is visszaállítottuk az eredeti formájába. Az utca- és a közterületi nevek közül százat már 1989-ben módosítottunk. A leglényegesebb azonban, hogy a Szovjetunió szétesése, a KGST megszűnése után a közel 32 ezer munkanélkülinek hitet és reményt adtunk arra, hogy sikerül beindítanunk Székesfehérvár és környéke működését. Hat olyan területet jelöltünk ki, amely megfelelt az ipari parkok akkori kritériumainak, és megalakítottuk a ma is erős Megyei Jogú Városok Szövetségét. Örök emlék marad számomra az az időszak, amikor az emberek érdekében kellett helyt állnunk.

Somlóvásárhelyről ifjúként hogyan lett fehérvári polgár?

– A szüleim elmenekültek Fejér megyéből 1945-ben, a háborús állapotok miatt. Én és a húgaim ott születtünk, és a hat gyerekkel a családunk 1954-ben költözött vissza. Bár a Somló-hegy tövében születtem, de mindig székesfehérvárinak éreztem és vallom magam.

Testvérével együtt Sopronban tanultak erdőmérnöknek, kosárlabdázott az ottani NB I-es csapatban. Sokaknak az egyetemi évek jelentik a legszebb emlékeket. Önnek is?

– Igen! Meghatározó emlék számomra az ott töltött idő, a Soprontól kapott csodálatos öt év. A családunk erdő-, bánya- és kohómérnöki tanulmányokat Mária Terézia óta hagyományosan folytat, mi is részesei lehettünk ennek. A soproni évek megmutatták a helyes irányt: csapatban kell gondolkozni, a feladatokat úgy kell megoldani, hogy azok a közösség szerves részét képezzék. Kupagyőztesek lettünk a kosárlabdacsapatunkkal, a Magyar Népköztársasági Kupát nyertük el. Azzal büszkélkedhetek, hogy négy főiskolai csapattal is dobogós helyen végeztünk, az egyetemi bajnokságot pedig háromszor megnyertük. A régi egyetemi társakkal, akikkel egy kollégiumi szobában laktunk, tanultunk, ma is összetartunk. Ami nem csoda, hiszen nem csupán a sport, hanem a tanult hivatásunk is a másikra való odafigyelésre, a másik tiszteletére nevelt.

A sport, a kosárlabda egész életét meghatározza. Ez örök „szerelem” marad?

– A sport az egyetemes magyar kultúra része. Csapatmunkára, kitartásra nevel, a jellemet pedig oly módon formálja, hogy felkészít a nehézségekre is. A kosárlabdára különösen igaz ez, főleg, ha valaki a magassága, az adottsága miatt – mint én – a csapat irányítója lesz. Periférikus látásom alakult ki a pályán, mert ki kellett találnom a társak gondolatát, figyelnem kellett a mozgásukat, a bekövetkező eseményeket. Az itt tanult tulajdonságomat hasznosítani tudtam aztán egész életemben. Tizenhét évig játszottam ezt a játékot, és ma is a Magyar Kosárlabdázók Szövetségének a társelnöke vagyok, segítem az akadémiák működését. Ez valóban örök szerelem.

Területfejlesztésért felelős államtitkár volt a Fidesz ország­gyűlési képviselőjeként. Erről a beosztásról 1999-ben le kellett mondania egy jó ügyért – mások szerint tévedésükért. Hogy emlékszik erre vissza?

– Eredményes polgármesteri tevékenységemnek köszönhetően meghívtak – Gyuricza Bélával és Szamócával (Eperjes Károly színművész – a szerk.) együtt – a Fidesz jelöltjei közé, büszkék voltunk erre. Másként éltem meg a konkrét ügyet, hiszen a Lockheedhez semmi közünk nem volt, sőt, ma is tagjai a parlamentnek azok, akik aláírták azt az ívet velem együtt. Az aláírás valójában ahhoz kellett más esetekben, hogy a parlament elé kerüljön a téma. Nyolcvanhárman írtuk alá. Nem Lockheed-ügy volt ez a részünkről, Gyuricza Bélával a többi között a repülőgép beszerzésének ellentételezési részét segítettük tapasztalatainkkal. Kerestük az országban azokat a helyeket, ahol a technológia, a transzfer, a munkahelyek teremtésével ellentételezni lehetett a több milliárdos kiadást. Végül nem államtitkárként, hanem a Területfejlesztési Bizottság elnökeként – ami hasonló feladatkör – dolgozhattam tovább. Mindig teljesítettem a rám bízott feladatokat. Tizenkét évig voltam országgyűlési képviselő, és azt gondolom, hogy megtettem mindent, amit megtehettem a területfejlesztés ügyében. Részem volt az EU-hoz való csatlakozásban, az EU-s fejlesztések lehívásában, a tervezési régiók kialakulása során a Közép-Dunántúli régió létrehozásában.

Nagyon sokat tett a városért, többek között létrehozta az első ipari parkot, de hosszasan lehetne sorolni előremutató kezdeményezéseit. Mit gondol, a várostól megkapta ezért a köszönetet? Elsősorban az emberségből fakadó köszönetekre gondolok.

– Hogyne, a városban nagyon sokan szerettek, szeretnek, nagyon sokan Pistának szólítanak. A város elismert polgára lehetek, és én is nagyon szeretem e közösséget, az itt lakókat. Az ország formálásában, fejlődésében mi, fehérváriak mindig is az elsők között vettük ki a részünket. Elégedett ember vagyok, mert tudom: amit tettünk, teszünk, azok jó ügyek, és előre viszik a város és az ország ügyét. Ma is jó kezekben van Fejér megye és Székesfehérvár irányítása.

Egyedül maradt, mert élete társa elhalálozott. De, ugye, nem magányos?

– Sajnos az ember életében vannak szomorú tragédiák. Nem vagyok magányos, mert egy nagy családban élek. A hat testvéremmel együtt – édesanyám szemszögéből nézve – a 42 unokával, a dédunokákkal együtt az országban közel 100 Balsay családtag él. Tudom, érzem, hogy ebbe a nagy családba mindnyájan beletartozunk, és ez reményt ad arra, hogy a nehéz pillanatokon átjuthassunk. Soha nem éreztem magányosnak magamat, legfeljebb néha elbizonytalanodtam, de a hitem és a család mindig átsegített a nehézségeken.

Jól sejtem, hogy az ön számára nincs pihenő, nincs megállás? Mi foglalkoztatja, minek örülne a későbbiekben a város, a megye életében?

– Most az a feladatom, hogy két megyei jogú város – Székesfehérvár és Dunaújváros –, valamint Fejér megye tevékenységét, a fejlesztéseket összehangoljam, tanácsokat adjak. Egyfajta missziót is látok el, mert különböző országos szövetségek szakértőjeként is dolgozom. Van olyan nap, hogy 15-20 várossal is kapcsolatot tartok, és továbbítom a különböző pályázati lehetőségeket, szakcikkekre irányítom rá a figyelmet. Magyarország fordulóponthoz érkezett, és jó lenne, ha a fejlődést a koronavírus-járvány nem ejtené vissza abba a mélységbe, ami 2008-ban megtörtént. Akkor Fejér megye 14 százalékot esett vissza a GDP-t tekintve, remélem, ez soha többet nem következik be. Székesfehérvár az újrakezdésben mindig az élen járt, gondoljunk csak arra, hogy a törökök kiűzése után itt lettek meg először az oktatás, az újraindulás csírái. De 1848/49 után is itt indulhatott elsőként az élet, miként a két világháború és 1956 után is. A rendszerváltást követően főleg a keleti piacok összeomlása miatt kellett újrakezdeni mindent. Abban bízom, hogy megérti mindenki: ha bármilyen kritikus helyzet is éri az országot, a megyét, a várost, csak akkor tudunk azokon sikeresen túllépni, ha összefogunk, és egységesek leszünk.