Az utolsó óráról komolyan, de nem komorsággal

– Elegendő a kórházlelkészek száma az egészségügyi intézményekben?

– Egyelőre még én is csak részidős kórházlelkész vagyok, de az egyházon belül a tervünk az, hogy teljes időben végezhessem ezt a tevékenységet. Azon dolgozunk, hogy legyenek mellettem mások, akik vállalják ezt a feladatot. A református lelkészek és a katolikus papok munkáját is megvizsgálva azt láttam, nagyon vegyes a kép. Sokféle írás, doktori disszertáció létezik a kórházmisszióról, de az egyházaknál ez még amolyan szélen lévő terület, amit egyesek talán egy kicsit még le is néznek. Persze egészen addig, amíg valaki maga, vagy hozzátartozója kórházba nem kerül. Lelkésztársaim általában úgy szolgálnak, hogy ha a gyülekezetükből, a báránykák közül valaki kórházba kerül, akkor mennek és meglátogatják, lelki segítséget nyújtanak. Azonban az a meglátásom, hogy kórházanként lennie kellene egy lelkigondozói csapatnak, és ez egyelőre nem sok helyen valósul meg. Tudomásom szerint sokan vannak, akik alkalmi jelleggel bejárnak a kórházakba, de kicsit partizán módon. Én az egész országban csupán négy-öt olyan kórházról tudok, ahol ez teljesen jól meg van szervezve.

– Milyen a fogadókészség az intézményekben?

– Nyolcvan százalékban nyitottságot tapasztalok. A fővárosi kórházakban megy egy kicsit nehezebben a munka, ott mintha jobban be lennénk szorítva, de ez sem nagy baj. A legtöbb helyen nyitottak arra, hogy egy jó ajánlással fogadjanak bennünket. Természetesen végig kell járni az utat, de azt látom, hogy ma még megnyílnak az ajtók. Lehet, eljön majd az idő, hogy azt mondják, köszönjük szépen, de a keresztény lelki gondozókat nem kívánjuk fogadni. Volt már ilyen időszak.

– Gondolom, az előző rendszerben.

– Igen, de nem tartom lehetetlennek, hogy eljön a napja, amikor megint bezáródnak az ajtók. Lehet, hogy csak koromnál fogva és a Bibliát ismerve látom úgy, hogy akár rövidesen elérkezhet az az idő, amikor az evangélium már nem kell az embereknek. Igaz, hogy nekem akkor is volt jogosultságom a bejutásra, de a világjárvány egy kicsit már megmutatta, milyen az, amikor sem a börtönökbe, sem pedig a kórházakba nem, vagy csak nagyon nehezen lehetett bevinni a lelki vigasztalást.

– Csak a betegeknek van szükségük erre?

– Jól látja, kevesen gondolnak arra, hogy az orvosok és a nővérek is emberből vannak. A múltkor megkérdeztem: „Hogyan van, nővérke?” „Hát most, hogy valaki megkérdezte, már egy kicsit jobban”, hangzott a válasz. Néha az is csodát tesz, ha egy közeli gyülekezetből valaki bemegy a kórházba és visz egy tálca süteményt a nővéreknek.

– Mióta végez kórházlelkészi szolgálatot?

– Már 1988-ban elkezdtem ezt Vácott az egyik testvéremmel, hét évig csináltuk közösen. Ami azt jelentette, hogy péntek este mindig tartottunk istentiszteletet, az osztályról hívtunk oda betegeket. Most más a hozzáállás: úgy látom, nem annyira istentiszteletre van szükség, inkább le kell ülni az ágyak mellé a kórtermekben. Megértésre és meghallgatásra törekszünk, aztán vissza lehet jelezni a gyülekezeteknek, ha találunk olyan kiszolgáltatott beteget a környezetükből, akinek igénye van arra, hogy valaki meglátogassa. Mert magányos, vagy azért, mert elindult a hitben, de én nem tudok mindenkit követni. Sok krízis létezik akár a fiatalabbak életében is, kérdések merülnek fel, és a betegek egy része a válaszok birtokában szeretne a hit dolgában előrébb lépni. Nagyon sok az egyedülálló, szociálisan rászoruló idős beteg, akinek ha van a közelében gyülekezet, akkor annak tagjai segíthetnek: „Jó, megkeressük a János bácsit, megnézzük, miként tudjuk támogatni!” De ez abból következik, hogy a kórteremben találkozunk és beszélgetünk vele. Egy-egy kórház körül akár tíz olyan hívő közösség létezhet, amelynek a tagjait szükség esetén meg lehet szólítani.

– Miként reagálnak az orvosok? Segítségként fogják fel a kórházlelkész jelenlétét, vagy inkább tehernek látják, akit kerülgetni kell az ágy körül?

– Nyilván van egy-két orvos, aki alapból tolja magától a hitet, velük megértőnek kell lenni. Udvariasnak, korrektnek kell lenni, bemutatkozni, elmondani, ki vagyok. A tiszteletet megadva, nem zavarva a munkát, távozva a kórteremből, ha szükséges, belátva az esetleges kezdeti kéretlenséget. Eltelhet egy-két hónap, de ha jól végezzük a munkát, a beért gyümölcs alapján az orvosok és a nővérek belátják, szükség van lelki gondozásra. Nekem alapvetően pozitív tapasztalataim vannak, bár lehet, ez a belátásom abból adódik, hogy a feleségem orvos, és megértem a másik oldal gondjait. Többnyire korombéliek fekszenek a kórtermekben, sok minden láttam már, a betegekkel fél szavakból is megértjük egymást. Nem hittérítő vagyok oly módon, hogy azonnal bemeríteném az embereket. Nem jó, ha valaki túlzottan nyomul, és mindenáron meg akar téríteni másokat: értem én a buzgóságot, de valahol az nem normális. Közelíteni kell Istenhez az embereket, aztán majd mindenki dönt arról, hogyan tovább. Az emberek megosztják a lelkésszel a problémáikat, mert mindenkinek vannak gondjai, az orvosnak és a nővérnek is. Aztán ha úgy érzem, hogy a beszélgetőtársam elfogadja a tanácsomat akár egy politikai, vagy életvezetési kérdésben, akkor mondok olyat, amit a Biblia állít. És ebből kialakulhat egy jó kapcsolat.

– Ökumenikus a kórházszolgálat?

– A lelkigondozók katolikusok, reformátusok, evangélikusok vagy baptisták, de ha valaki bajban van, mindegy, milyen felekezetű, oda kell menni hozzá. Aztán a fogadókészség alapján döntjük el, milyen lesz a folytatás.

– Említette, hogy bezáródhatnak a kapuk. Mire vonatkozott a megjegyzése? Annak a keresztényellenes ideológiának az agresszív térnyerésére utalt, amelynek a parádéját például az olimpián is láttuk?

 – Igen. Mindennek rendelt ideje van, annak is, hogy mi az örömhírt elmondhassuk. Egy barátom, hittestvérem minap megkérdezte, mennyire várom az Úrjézus eljövetelét. Egyrészt várom, másrészt úgy vagyok ezzel, hogy ne siettessük olyan nagyon, hiszen még a rokonságomban is sokan vannak, akik döntés előtt állnak. Azonban a realitás a Bibliát ismerve az, hogy a végidőkhöz közeledve a gonoszság megsokasodik, a szeretet meghidegül, egyre inkább Isten nélkül élő vezetés kerül hatalomba és nem lesz annyi lehetőségük a hívőknek megélni a hitüket, mint manapság. Nemrégiben emlékeztünk a keresztény mártírokra egy emléknap alkalmával: döbbenetes, milyen sok keresztény kénytelen üldözöttként, életveszélyben élni ma a világon. Hála Istennek, Magyarországon még messze az üldözöttség állapota, és szeretném, ha ez még sokáig így is maradna.

– Azbej Tristan, az Üldözött Keresztények Megsegítéséért Felelős Államtitkárság vezetője minap azt mondta, több mint 300 millió ember szenved üldöztetést a világon Jézus hitének és nevének megvallása miatt. Ezt tudta?

– Igen, hallottam az egyik erről szóló nyilatkozatát a rádióban és megdöbbentem az adaton. Én átéltem a kommunizmus idejét és a főiskolán számon kérték rajtam, miért szervezek bibliaórát, aztán beépítettek mellém egy srácot, akinek az volt a dolga, hogy figyelje amit mondok, és jelentsen rólam. Marcaliban a katonaságnál, ahol a teológusokat és a büntetett előéletűeket ugyanabban az alakulatban tartották, odajött hozzám a politikai tiszt és azt ajánlotta, megtesz írnoknak, ha lemondok a teológiai hivatásról. Ez nemegyszer előfordult. Többször le akartak terelni az útról a puha kommunizmus idejében, amikor nem történtek fizikai bántalmazások, de az eltérítési szándék mindig jelen volt. Átéltem már egyszer ezt és azt gondolom, az idők gonoszak és ki kell használni, amit Isten személy szerint nekünk ad belőle. Itt az alkotótáborban többször elhangzott az öregek között, többen mondták, hogy még lehet öt vagy tíz évük, tizenöt, szeretnék jól kihasználni. Magyarországon ma még szabad gyakorolni a hitünket, döbbenetes, mennyire nyitottak a lehetőségeink, például az, hogy be lehet menni szolgálatot végezni a kórházakba. És ez jól van így. Látjuk a hasznát, de lesz idő, amikor azt mondják, elég, tovább ezt nem lehet. Komoly esélyét jóslom annak, hogy ez valamikor bekövetkezhet.

– Miként kell beszélni valakivel, aki érzi, hogy közel a földi élet vége?

– Mindig imádsággal kezdem a beszélgetést és közben sokszor felteszem magamban a kérdést, hogy Istenem, mit tudhatok én mondani és nyújtani egy haldoklónak? De Isten mindig megerősít és bölcsességet ad. Az orvosoknak mondjuk – most csak mondok egy számot –, van ötezer gyógyszerük, az adott helyzetben az adott betegnek ezek közül mindig egy jól kiválasztott gyógyszert kell adniuk. Hasonló a feladatom. Ha egy betegen azt látom, hogy nagyon fél, bátorítást vár, akkor azt kérem tőle, szedje össze magát és ne adja fel, az élni akarást erősítem. Ha valakinek már csak rövid földi ideje van hátra, egy-két hét, esetleg egy hónap, akkor azt tapasztalom, a beteg mindig jól megérzi, mikor következik be a végső pillanat. Ráéreznek erre az emberek és a lelkükben várják, hogy valakivel ezt meg tudják beszélni. Felteszik magukban a kérdést: hogyan tovább? Mielőtt elmegyek, miként rendezzem a dolgaimat, hogyan hagyjam itt azokat, akik maradnak? Miként menjek át azon a keskeny pallón, úton, folyón, szűk mezsgyén, amely majd átvisz a másik dimenzióba? Erről szerintem nagyon nyíltan kell beszélni, kellő komolysággal, de nem komorsággal. Az emberek számára segítség, ha valakivel erről tudnak beszélni, de nem azt kell mondani, hogy na, magának itt a vég, aztán elkezdeni prédikálni. Nem! Hagyni kell, hogy a beteg, az elköltöző elmondja a gondolatait, félelmeit, és adott, jól kiszámított lépésekkel, megfelelő ritmusban kell megosztani vele a bátorító gondolatokat, a tanítást. Igen, a tanítást… Sokszor megdöbbenek azon, mennyire tudatlanok az emberek arról, hogy mi a halál, a túlvilág, hogy Jézus a megoldás. Lehet, csak egy hónapom van arra, hogy felépítsem a betegben a belátást: létezik kapaszkodó, egy út, amit ha elfogad, akkor megmenekülhet. Azaz nem a semmi következik, hanem az örök életben folytatja a földi létet. Az egyik ápolási osztályon szolgáltam, minden héten tartottam áhítatot. Egy alkalommal, miután befejeztem az imát, azt mondták az idősek: lelkész úr, nagyon köszönjük a sok bölcsességet és a tanítást. Ezt mondták nekem hetven-nyolcvan éves nénik és bácsik. Nem értettem, mit tanulhattak tőlem, aki 64 éves vagyok, hiszen inkább nekem lett volna tanulni valóm tőlük. Aztán rájöttem. A mai idősek generációja komoly lemaradásban van a hit dolgában, amiről ők nem tehetnek. De tény, hogy sok mindent nem tudnak, vagy ha mégis, a legtöbbeknek teljesen rossz elképzelésük van a vallásról, a hitről, a papokról, a lelkészekről, Istenről. Pedig ez a generáció most fut be a célba, most jön el számukra az elköltözés ideje, ezért jó esélyt érdemelnének arra, hogy ezeket a súlyos kérdéseket átgondolják, és kellő bölcsességgel döntsenek.

– Sokan megtérnek az utolsó napokban, órákban? Ez jelenti egy kórházlelkész számára az igazi sikert, örömöt?

– Nem tudom, mi számít soknak, de mindig vannak ilyenek. A pszichiátriai osztályon, ahol minden kedden tartok bibliaórát, egy kis teremben négy-öt szék áll, de általában kettő-háromnál többen nem jönnek. Ám legutóbb például váratlanul nyolcan érkeztek, nem tudtuk, honnan hozzunk székeket. Az elköltözők, haldoklók között akadt egy hölgy, egy pszichiáter özvegye, aki ha nem is a kezeim között, de ottlétem idején halt meg. Nem mondta el a megtérők imáját, de eljutott odáig, hogy azt mondta nekem, Isten a legjobb pszichiáter. Az orvos gyógyszerez, hogy az életet mentse, de Jézus sokkal többet ad, mert az orvos a testtel foglalkozik, Jézus pedig a lélekkel. Pontosan tudja, mi játszódik le bennünk és a kérdéseinkre a legjobb válaszokat képes adni. Megismertem egy hetvenöt éves bácsit, a dialízis osztályon feküdt. Öt percet beszélgettem vele, és azt mondta, szeretne gyónni. Mondtam neki, nem vagyok katolikus pap, de Feri bácsi imádkozott és én is imádkoztam. Furcsa volt, hogy tíz perc után eljutottunk idáig, és gondoltam, majd egy hét múlva kiderül, mi ebből az igazság, talán csak megjátszotta mindezt. Egy hét múlva visszamentem Feri bácsihoz, kérdeztem, hogy van? „József, akkora békességet, mint amikor imádkoztunk, soha nem éreztem még”, válaszolta. Feri bácsi hallgatni kezdte a hangos Bibliát, amit vittem neki, és elrendezte a kapcsolatait a gyermekeivel. Ezek olyan történések, amelyek valóban bátorítják a kórházlelkészt. Egy-egy napon, miután tíz-tizenöt beszélgetésem adódik, mindig van közöttük olyan, amely után meglepetéssel és hálaadással távozom.