„Méltó és szükséges” emlékezni a gyergyói áldozatokra (galéria)

A magyar királyi 3. Szent István gyalogezred tábori pótezredének 80 éve elesett 159 hősének emlékére tartott közös tiszteletadáson Berdó Gábor Károly, a Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetség elnöke köszöntötte a megjelenteket – közöttük a Hétvezér és a Széna Téri Általános Iskolák diákjait –, majd Székesfehérvár polgármesterének adta át a szót.  

 – Kedden, valamikor fél tizenegykor egy kis delegációval a Gac hegyén álltunk és a gyergyóiakkal emlékeztünk erre a tragédiára – foglalta keretbe a tisztelgő eseményeket Cser-Palkovics András. – Most itt vagyunk, azon a téren állunk, ahol köszönhetően embereknek, szervezeteknek és az összefogásnak, itt egy emlékhely, egy kis tér, amely ugyancsak a 159 hősi halott katonára emlékeztet. Rövidesen egy másik delegáció is útnak indul, hogy tagjai a történtek napján ott legyenek Gyergyószentmiklóson. Valahol ez méltó, szükséges és a felelősségünkhöz is hozzátartozik minden esztendőben, különösen egy ilyen kerek évforduló alkalmával. (…) Amikor ott álltunk, beszélgettünk a Gac hegyén, és elhelyeztük az emlékezés koszorúját, körbe néztünk. Nagyon szomorú és nagyon tanulságos gondolatokra adott lehetőséget a pillanat. Ott voltunk a világ egyik legszebb helyén, tisztességben, békességben és nyugalomban. Kopjafa áll az egyik helyen 90 áldozat felett, kopjafa a másik helyen 69 áldozattal, van egy központi emlékmű és nem messze attól egy 160. halottra emlékeztet egy sírhely.

A városvezető azok előtt tisztelgett szavaival, akik azokban az évtizedekben is ápolták a hősi halottak nyughelyét, amikor az tilos volt. Mégis odamentek, elmondtak egy imát, gyújtottak egy mécset, letették az emlékezés virágát.  Aztán megnyílt annak a lehetősége, hogy egyre méltóbb módon és körülmények között tehették ezt meg.

– Külön köszönöm, hogy katonákkal és fiatalokkal közösen tiszteleghetünk most – folytatta a polgármester. – Olyan katonákra emlékezünk, akik fiatalabbak voltak azoknál a honvédeknél, akik most itt állnak velünk ezen a téren. És csak alig néhány évvel voltak idősebbek azoknál a diákoknál, akik most eljöttek a Gyergyó Emlékparkba. Tudjuk, az egyik utolsó mozgósítással vitték el őket, és még a 18. életévüket sem töltötték be. Felszálltak egy vonatra, kimentek a hegyoldalba, és a másnapot már nem élték meg. Senki sem számított arra, ami történt, hogy ott kerül sor a támadásra. Valójában nem is csak 159 volt az áldozatok száma, hiszen a következő órákban, napokban és hetekben Gyergyószentmiklóson és a környékén sok további katona és civil esett el, halt meg. Aztán a magyar zászló is lekerült a helyéről. (…) Ott ugyanúgy magyar emberek ápolják a történtek emlékét, mint tesszük azt itt mi most Székesfehérváron. Kötelességünk, hogy tovább vigyük ezt a lángot! A 159 fiatal megérdemli, hogy emlékezzünk rájuk, megérdemlik a tiszteletet a hazaszeretet, a szabadság, a szabadságért való küzdelem nevében, de az emlékezésünk rámutat az értelmetlen halál tényére is. Azaz amikor a békéről beszélünk, akkor éppen az ilyen tragédiák elkerüléséről szólunk!

Amikor a magyar kormány utasítást adott a 2. Magyar Hadsereg gyenge erőinek Dél-Erdély visszafoglalására, a túlerő miatt eleve reménytelen vállalkozás gyorsan kudarcba fulladt. A 2. Ukrán Front fenntarthatatlanul elérte Magyarország ezeréves határait Gyergyószentmiklós közelében is, a megtépázott magyar-német erők a Békás-szorosnál védekeztek, mindössze 30 kilométernyire a kisvárostól. A Székelyföld megvédésére alig maradt esély és lehetőség megfelelő erejű egységek nélkül. A Kárpátok bércein akkor már több, feltehetően ukrán és román félkatonai egységből álló alakulat át-átcsapott a Székelyföldre.

Nagyjából ez volt a helyzet 1944. szeptember 7-én Gyergyószentmiklós térségében, amikor egy székesfehérvári egységet sodort a háború vihara a kisváros mellé. Egy szép őszi nap késő délutánján érkeztek ők Gyergyóba, a helybéliek leventékre is emlékeztek, de tudni vélték azt is, hogy kerékpár volt a katonáknál. Valószínűleg a Békás-szorosba indulhattak erősítésnek, Gyergyón csak lepihentek. Aztán a Kárpátok túloldaláról indult támadás álmukban lepte meg őket. Azt mondták, szuronyukkal szegezték a katonákat a földnek, hogy ne halljanak meg azonnal, sikolyaikat messze vitte az éjszaka. A helyiek látták, hogy nagyon sok gomba termett utána azon a hegyen, de nem szedtek onnan, hiszen vér áztatta azt a földet.

– A 159 fiatalember gyakorlatilag kiképzetlenül indult el, a kétnapos vonatút után megérkezett és meghalt, miután orvul megtámadták őket – mondta Karsai Béla, a Honvédség és Társadalom Baráti Kör Székesfehérvári Szervezetének elnöke. – Egy ember tragédiája elemezhető, végig gondolható, de amikor már több százezer, több millió ember hal meg, az már statisztika. Én egy kicsit ide idézném a jelen történéseit is. Ukrajnában háború dúl és mi nemrégiben negyvenkét ukrán menekültet üdültettünk a Balatonnál, az oktatási központunkban. Ott én érzékeltem azt az „egyemberes” tragédiát, amit már nagyban nem lehet. Az anyuka és a lánya eljött hozzánk pihenni, aztán egyszer csak megjött a hír, hogy a 21 éves fiú olyan súlyosan megsérült, hogy kerekesszékbe került. Az anya a lányával hazautazott, hogy segítsék a fiút, hogy mielőbb felépüljön. Rá három hónapra megérkezett a hír, hogy a férj, a családapa egy bomba hatástalanítása közben felrobbant.

A 159 katona esetében is bizonyára családonként meg lehetne vizsgálni az egyéni tragédiákat, hiszen a hősi halottak mind fiatalemberek voltak, akiket anyák, apák és feleségek, menyasszonyok vártak haza, akiknek lett volna még feladatuk az életben, emlékeztetett Karsai Béla. Aztán korunk bajára tért rá.

– Az európai mainstream folytatná az ukrajnai háborút és nem jut el gondolatban az egyéni tragédiák szintjére. Kiveszett belőlük az a képesség, hogy megvizsgálják a családokat, a sok tíz, vagy százezer embert, és lássák, döntéseik milyen tragédiákat okoztak. Akik itt vannak, sokat dolgoztak azért, hogy békében tudjunk élni, de már elmúlt nyolcvan év és a maiak már nem emlékeznek a világháború poklára. Szubjektivitásra van szükség, ezért örülök annak, hogy sok fiatal van most itt köztünk. Menjünk haza, mondjuk el a gyermekeinknek, unokáinknak, mennyire szörnyű egy háború. Ezzel az üzenettel emlékezzünk a 159 katonára, nyugodjanak békében azon a nagyon szép hegyoldalon!