A mindent kockáztatók – két harcos a Corvin közből

Pomázon vagyok, keresem az ötvenhatos szabadságharcos, Varga János házát. Nem egyszerű a feladat, mert a kis utca annyira el van dugva, hogy digitális navigációval is csak nehezen találok rá, pedig már nem először teszek erre kísérletet. De aztán sikerül meglelnem a helyes címet és besegítem Varga Jánost magam mellé az ülésre, majd elindulunk együtt a székesfehérvári koszorúzás helyszínére. Nem a főváros irányába hajtok, hanem a hegyeknek, Zsámbék és Bicske, majd Lovasberény felé. Bal kézzel a kormányt tartom, jobbommal kezelem a sebességváltót, de közben markolom kis magnómat is: hiszen nem akármilyen történet az, amit így már másodszorra rögzíthetek. Kár volna kihagyni az alkalmat, mert újabb részleteket hallgathatok meg a nem mindennapian drámai életútról, amit az egykori Jancsikának szentelt az Isten.

Tizenhat évesen került a forradalom forgószelébe, és a legkeményebb helyen, a Corvin közben tartott ki bajtársai mellett, ahol aznap sebesült meg, mint Wittner Mária. Együtt voltak akkor is, amikor ötüket egyazon perben vádolva bíróság elé állították, miután Kádár megígérte, hogy nem hurcolják meg, nem zárják börtönbe azokat, akik fegyvert fogtak. Akik nem menekültek el, szem elől tévesztették az igazságot, hogy sosem szabad hinni a kommunistáknak. (Ma sem szabad, még ha átalakultak és demokráciát kiabálnak, akkor se.) Ötük közül hármat felakasztottak, Wittner Mária kétszáz napig úgy ült a halálsoron, hogy nem tudta, melyik reggel viszik a bitó alá. Varga János tizenhárom évet kapott, egy ideig ugyanabban a cellában raboskodott – köztörvényes elítélt állatoknak és kommunista kínzóknak kiszolgáltatva –, mint a később felakasztott Mansfeld Péter.  

Azon a vidéken autózunk, ahol a második világháború végjátékában a magyar fővárosból kitört német és magyar katonák némelyike elérte a saját vonalakat. Mindketten sokat foglalkoztunk azzal az ostrommal, ezért tudunk egymásnak újat mondani. Aztán áthajtunk Felcsúton, a miniszterelnök faluján, és elmesélem az öreg, beteg harcosnak, hogy Orbán Viktorral Székesfehérváron egy gimnáziumba jártam, eltérő években, de ugyanaz volt az osztályfőnökünk is. Egy alkalommal ott, a felcsúti stadion büféjében készítettem vele interjút, és mint korábban többször, felidéztük a szeretett tanár úr, Rimele Géza bácsi alakját. Majd még az első kérdés előtt felhívtam a figyelmét arra, hogy a (vár)megyei lapok külföldre való eladása a baloldal egyik legnagyobb hazaárulásaként ment végbe – én a Fejér Megyei Hírlap fájától láttam az egész erdőt.

Amikor ezt felidézem Varga Jánosnak ott a kocsiban, egy kis megelégedéssel gondolok arra, talán egy kis részem lehetett abban, hogy – sok egyéb mellett – már ezek a lapok is hazatértek. „Az a nyomorult!”, emeli fel a hangját az öreg ötvenhatos, amikor a legújabb hazaárulók eszünkbe jutnak, közöttük az újabb megvett, arrogáns, jellemhibás bábú, aki megpróbálja a lyukas zászló üzenetét saját pártjának szintjére zülleszteni.

Másnap egy másik szabadságharcos, az ugyancsak a Corvin közben harcolt idős barátom, Cey-Bert Róbert Gyula ünnepi beszédét olvasom, hiszen nem lehettem ott Kecskeméten, amikor azt elmondta. Ő 1956-ban nem várta ki, amíg érte mennek, elhagyta a hazáját, Svájcban, majd a Távol-Keleten élt hazatelepedéséig. Egy időben tanított a székesfehérvári Kodolányi János Egyetemen, azóta többnyire regényein dolgozik. „Szabadságszemléletünk a legfontosabb nemzeti értékünk most már évezredek óta, ez teljesen más, mint a környező országok, vagy a nyugat szabadságszemlélete, amely önző, öntetszelgő, énközpontú”, mondta a kecskeméti főtéren. „A brüsszelista, balliberális szellemű európai vezetés nem érti a mi szabadságszemléletünket, függetlenségi vágyunkat. Valójában egy új szabadságharcra kényszerítenek bennünket. Most nem a szovjet tankok lőnek ránk, hanem a virtuális nyugati tankok vádaskodással, hazugsággal. De az ötvenhatos szabadságharc megmutatta, merre kell menjünk, ez az út pedig a szabadság és a függetlenség útja.”

Arra gondolok, hogy amíg ők, amíg ilyen férfiak vannak közöttünk, addig az igazság mindig ki lesz mondva. De mi lesz majd, ha a tanúk, akik ott voltak és harcoltak, követik Wittner Máriát, Tóth Ilonát, Mansfeld Pétert és a többieket? Mit lehet majd tenni nélkülük ezekkel az új hazaárulókkal, az új Kádárokkal, új Horn Gyulákkal és új Göncz Árpádokkal, akik a maguk képére hazudják a történelmet és megpróbálják megtéveszteni azokat, akik nem látják a cselekedetek mögött a valódi nemzeti érdeket?

Meg kell mutatnunk, hogy melyik a szuverenitás útja. Kik azok, akiknek a fejét Brüsszelben vakargatják, kik a kétszínű gazemberek és kik azok, akik képesek megvédeni a hazát, a magyarságot a legújabb veszedelmekkel szemben. Ha kell, minden egyes nap, de választásonként biztosan meg kell hoznunk a helyes döntést. Értük, az ötvenhatban mindent kockáztatókért, értünk, akik még meghallgathatjuk őket, de legfőképpen azokért, akik a jövőt jelentik a közös hazában. Lányokért és fiúkért, az iskolapadban ülő fiatalokért, akik olyan országot szeretnének örökölni tőlünk, amilyenért az ötvenhatos ifjak – János és Róbert – azon a csodálatos és szörnyű őszön a fedezék mögé hasaltak.