„Bármilyen ítélet jó, csak kötél ne legyen!”

Varga János 1956. október 23-án csatlakozott a tüntetőkhöz, majd harcolt is: összecsavarta a kézigránátokat, tüzelőállásba vitte a golyószórók tárjait. November 4-től a benyomuló szovjet csapatok ellen küzdött, a fejét szilánk érte, de miután ellátták, visszatért bajtársai közé. Amikor az egység szétszéledt, a Royal szállónál folytatta az ellenállást egészen november 10-ig. Onnan a szabadsághegyi Vörös Csillag szállóban összegyűlt fegyveresekhez csatlakozott, és 12-én ért haza. 1957. július 24-én letartóztatták és a „Wittner-per” ötödrendű vádlottjaként két tárgyalás után 13 évre ítélték. A börtönben rengeteget verték, Mansfeld Péterrel is volt egy cellában. 1963. október 25-én szabadult.

– Miként emlékszik vissza ezekre a nagyszerű sportolókra?

– Dacára annak, hogy szörnyű politikai és gazdasági helyzet volt Magyarországon, az emberek mégis bizakodtak, mert volt egy Aranycsapat, amelyik egymás után nyerte a mérkőzéseket. Emlékszem, éppen Uruquay ellen játszottunk, miséztek a templomban. A kántor orgonált, és engem időnként elküldött, hogy nézzem meg, mennyi az eredmény. Nagyon sokat jelentett a magyaroknak, hogy a nagy büdös nyomorban mégis akadhatott sikerélményük. Jól vissza tudom idézni azt a mérkőzést, amikor 7-1-re megvertük itthon az angolokat, és nagy tisztelettel gondolok a Helsinki Olimpia hőseire is.

– Két iskolában járt ma. A fiatalok mennyire fogékonyak a forradalommal kapcsolatos történetekre?

– Úgy érzem, jól sikerült a mai nap, láttam a figyelő szempárokat és nekem nagyon sokat jelent, ha kialakul a szemkontaktusom a gyerekekkel. Elmondtam, miként keveredtem az eseményekbe, hogyan kerültem a fegyveres csoportokhoz. Igyekeztem beszélni a tüntetésekről és arról, amikor csatlakoztam a Corvin közi csapathoz. Számot adtam a sebesülésemről, amikor november 4-én hajnalban, egy óra különbséggel mind a ketten megsérültünk a Wittner Marikával. Először én, utána pedig ő. Az Iparművészeti Múzeum felől lőtték a Kiliánt, de gellert kapott egy lövedék és felénk csapódott. A fejem sérült meg, ezért elvittek egy kötözőbe, egy szemorvosi rendelőbe. Kiszedték a szilánkot a fejbőrömből, összekapcsolták és bekötöztek a sebet, majd vért kaptam. Aztán kiabáltak a nővérek, hogy meneküljünk, mert jönnek az oroszok és mindenkire lőnek, akit meglátnak. Gyorsan elvitték a még élőket Péterfy utcai kórházba, én egy másik sebesülttel visszatértem a többiekhez. Egy tüzér mellett adagoltam a lőszert, amíg ki nem lőtték az ágyút az oroszok, azután lemenekültünk a pincébe. Két vagy három ládában voltak a lőszerek, azokat húzkodtam az ágyúhoz, néha orra is buktam a vérveszteség miatt. Amikor kilőtték az ágyút, éppen mentem egy újabb ládáért, ezért úsztam meg élve. Aztán a Corvin közben november 8-án megszűnt az ellenállás, mert se lőszerünk, se ételünk nem maradt. Mi elmentünk Budára a Vörös Csillag szállóhoz, a többiek pedig igyekeztek kijutni a fővárosból.

– Tudták a gyerekek, hogy a Corvin közben álló szobrot önről mintázták?

– Úgy érzem, hogy a sok vér, a sok sebesülés és a sok kivégzés engem arra int, ahhoz köt, hogy nem rólam, hanem sokkal inkább rólunk, mindannyiunkról!

– Együtt raboskodott Mansfeld Péterrel. Miként emlékszik rá?

– Péter nem elsősorban harci cselekményekben vett részt, hanem járta a helyszíneket, hordta a fegyvert, a lőszert, az ellátmányt, mindent, amit kellett. Zárkatársam volt 1957-ben. Olyan sok ötvenhatos fiatal fogoly volt, hogy le kellett minket vinni a börtön harmadik emeletéről az első emeletre, ott osztottak szét minket a zárkákba, akkor találkoztam vele. Valahogyan ösztönösen nyíltan viselkedett, éreztem rajta a felém való teljes szolidaritását, mert egy szemét köztörvényes bűnöző zárkafelügyelőként terrorizált, mindig gúnyolódott velem. Ott gyilkosok és tolvajok ültek, a hetvenhétszeres csirkefogó pedig mindig belém kötött, mert politikai fogoly voltam. Olyankor éreztem, hogy Péter együtt érez velem és ez sokat jelentett.

– Miként viselte a rabságot? Amikor nem tudta, mi vár önre?    

– Létezett ott bent egy mondás: bármilyen ítélet jó, csak kötél ne legyen! Tudtuk, hogy a sorsunk a politikai helyzet mellett a véletlentől függ, és ez rám igaz is lett. A Peti, akit felakasztottak, több mint egy évvel fiatalabb volt nálam.

– Min múlott, hogy ön megúszta?

– A Corvin köz és a Köztársaság tér vörös posztó volt a bírák szemében, ha valakire rá tudták bizonyítani, hogy ott harcolt, az nem sok jóra számíthatott, az általában kötelet kapott. Szerintem én és a Wittner Marika annak köszönhettük az életünket, hogy három halálos ítéletet hoztak már a perünkben előttünk. Talán megelégelték a bírók a három halálbüntetést, ezért a Marika életfogytiglant kapott, én pedig tizenhárom évet. De az ügyész határozottan mind az ötünkre halálbüntetést kért, arra szólította fel a bíróságot, hogy esetünkben alkalmazza a törvény teljes szigorát. Nekem bármilyen ítélet jó volt, csak halál ne legyen. Amikor a másodfokú tárgyalásra mentünk, aznap voltam 19 éves. A zabszemet nem lehetett volna a fenekembe dugni, nagyon majréztam, hogy mi lesz. Ez 1959 februárjában történt. Aztán a nyáron találkoztam egy olyan sráccal, aki a Mansfeld-perben volt elítélve. Kérdeztem tőle, mi lett a Péterrel, mondta, hogy szegényt felakasztották. Megvárták, hogy betöltse a tizennyolcat, aztán rá egy hétre felkötötték. Tudtam, hogy én akkor újjászülettem, mert abban az időben már betöltöttem a 19-et. Péter mindig nagyon rendes volt velem: ha ránk nézett valaki, azt hitte, a Peti az idősebb, és én vagyok a fiatalabb, mert erősebb testalkatú volt, én pedig olyan vékony legény, talán negyvennyolc kiló lehettem.     

– Mit érez, amikor a kommunisták utódai, szellemi örökösei és az azokkal szövetkező mai hazaárulók szidják az unió parlamentjében a hazánkat?

– Engem már nem lep meg az ilyesmi. Ezeket mind Amerikából a Soros csapata pénzeli, ők diktálják, hogy ezeknek mit kell tenniük. Látták, hogy a pénzük Magyarországon még nem hozott semmiféle eredményt, mint például az megtörtént Lengyelországban. Abban reménykednek, hogy egy arrogáns, pofázó, rámenős új ember sok pénzzel és megfelelő emberekkel majd leváltja a kormányt. Azzal, hogy kitalálták maguknak jelképnek a lyukas zászlót, bizonyára abban bíznak, hogy még sok embert megtéveszthetnek.

– Honnan az ereje még mindig a küzdelemhez?                                                                                                                    

– Halálos a betegségem, rákos vagyok. Nem lehet tudni, mikor indul el és fogja meg a szervezetem leggyengébb pontját. Régóta imádkozom, hogy drága jó Istenkém, nem baj, ha négykézláb járok majd, csak ne butuljak el, ne legyek élő halott. Ne szenvedjen a családom és a környezetem. Most még ott tartok, hogy elmegyek mindenhová, nem mesélek, hanem elmondom, amit láttam a forradalomban. Mert ez nagyon fontos. De a valóságtól elvenni, vagy ahhoz hozzátenni nem szabad. Sajnos többen vannak olyanok, akik úgy vélik, mi meghaltunk – és bizony közülünk nagyon sokan már odaát vannak az örök vadászmezőkön –, és akkor ők akármit mondhatnak. Ipari tanulóként, neveltetésem és családi környezetem hatására kerültem 1956 forgatagába. Nem gondolkodtam és nem mérlegeltem, az áradó lelkesedés magával ragadott. Nem tudhattuk október 23-án, hogy már az esti órákban magyar emberek vére színezi a pesti utcák köveit. De olyan eszmék ragadtak magukkal, amelyek reményeim szerint az utókor számára is kijelölték a jövő útját.