Hősök, akik kitartottak a végsőkig

– Legutóbb a sukorói református templomban a pákozdi csatát megelőző haditanács évfordulóján az egyik megemlékező arról beszélt, hogy a csata jelentősége elsősorban erkölcsi volt olyan értelemben, hogy az Országgyűlés és a születőben lévő fiatal magyar polgári nemzet hitet tett alkotmányának és függetlenségének fegyveres védelme mellett. A katonai eredmény valóban csak másodlagosnak tekinthető? És igaz lehet ez a szabadságharc egészére is anélkül, hogy például kisebbítenénk a tavaszi hadjárat dicsőségét?

 – Pákozdnak megvolt a maga politikai és erkölcsi jelentősége, hiszen bebizonyította, hogy a magyar nemzet kész és képes megvédeni magát. De megvolt a katonai jelentősége is, hiszen Jellasics teljes „újratervezésre” kényszerült: feladta a további előnyomulás gondolatát, és kénytelen volt nyugat felé elvonulni. Még nem veszítette el a hadjáratot, de az kiderült, hogy aligha nyerheti meg. A szabadságharc egészét tekintve valóban erősebb a dolog erkölcsi jelentősége, hiszen nem nyertünk. De azért ne felejtsük el, hogy két nagyhatalom fegyveres ereje kellett a honvédsereg és a független magyar állam legyőzéséhez, amely mégiscsak kiemelkedő katonai teljesítményt mutat.

– Ott a karzaton azon elmélkedtem, vajon miért szinte csak azok vannak jelen az egyébként nagyon szép megemlékezésen, akik valamilyen szervezetet képviselnek. Ezt más ünnepségeken is tapasztalni. Vajon miért nem tudunk még 1848-ból sem olyan ünnepet faragni, amelyre az emberek érzékenyebbek, akár egy személyes megjelenés formájában is?

– Azt hiszem, általában jellemző ez a fajta elszemélytelenedés. Ebben nyilván szerepe van annak is, hogy ma már az ünnepeknek nincs olyan ellenzéki karakterük, mint amilyen a Kádár-korszakban volt. Ugyanakkor pedig nyilván nem tesz jót az sem, hogy a politikai értelmezések nagyon rányomják a bélyegüket az ünnepekre.

– Az ön számára melyik aradi vértanú sorsa tartogatta a legnagyobb meglepetést? Úgy értem, bizonyára mindannyiójukról élt egy korábbi kép önben fiatal történészként. Kutatásai nyomán ez kinek az esetében változott meg a legjelentősebb mértékben?

 – A forrásadottságok miatt nem ismerjük és ismerhetjük őket egyformán. Többségükről csak hivatalos jelentések, utasítások maradtak fenn, Knezic Károlytól vagy Török Ignáctól például egyetlen magánlevelet sem ismerünk, még búcsúlevelet sem. Hozzám a legközelebb Poeltenberg Ernő áll, akiről nemrég jelent meg egy kibővített életrajzom. Talán azért, mert ő minden tekintetben kivétel: a többiek vagy magyar honosok voltak, a hesseni születésű Leiningen-Westerburg Károly pedig magyar nőt vett feleségül. Poeltenberg viszont Bécsben született, egy galíciai lengyel nővel kötötte össze az életét, és csak annyi köze volt Magyarországhoz, hogy egy magyar huszárezredben szolgált. Amikor 1848 nyarán hazavezényelték az alakulatát, kézzel-lábbal tiltakozott az itteni szolgálat ellen, 1848 októberében tiltakozott a bécsi forradalom megsegítése ellen, ezért majdnem kirakták a honvédseregből. Aztán mégis itt maradt, és néhány hónap alatt honvédtábornokká lépett elő. Nem volt egy Görgeihez, Damjanichhoz vagy Aulichhoz mérhető zseni, de igazi kötelességtudó katonaként tette a dolgát, aki a végsőkig kitartott, és kiválóan teljesítette a kötelességét.

– Görgei Artúr életrajza az egyik legfontosabb munkája. Bizonyára sok százszor feltette már magában a kérdést: lehetett volna Világos előtt bármikor másként döntenie? Ha igen, gondolatban lejátszhatók egyáltalán egy másik döntés következményei?

 – Több lehetőség is volt, azonban tegyük hozzá, hogy Görgei nem maga döntött, hanem a haditanács elé vitte a javaslatát. Neki mehetett volna az osztrákoknak vagy az oroszoknak. Az előbbi legjobb esetben azt eredményezte volna, hogy áttör török területre, ahonnan aztán néhány hét múlva a többség kénytelen lett volna hazatérni, ahogy ez a ténylegesen emigrálókkal történt. Az utóbbi a biztos öngyilkosság lett volna. Feloszlathatta volna a hadsereget, hogy mindenki menjen Isten hírével – ez azonban semmit nem oldott volna meg. Részint felelőtlenség lett volna az egyes katonákkal szemben – a felbomlott déli hadsereg katonáit tucatjával ölték meg a román népfelkelők –, részint alátámasztotta volna az osztrák propagandát arról, hogy itt egy forradalmi csőcselékkel volt dolguk, amely képtelennek bizonyult fenntartani a reguláris kereteket. Végül pedig, letehette volna a fegyvert az osztrákok előtt – ez azonban annak beismerése lett volna, hogy a lázadó hadsereg végül a „törvényes” uralkodónak volt kénytelen meghódolni. Persze, felvetődik a kérdés, hogy ha ez utóbbit teszi, az nem enyhíti-e meg Haynau és Ferenc József szívét? Ugyanakkor mindabból, amit a honvédsereg vezetői addig tapasztaltak, nem úgy tűnt, mintha bármi jót várhatnának az osztrákoktól.

– Vajon a győztesek részéről nem vetődött fel annak a gondolata, hogy Aradon a kivégzéssel olyan mártírokat teremtenek, akik – legyenek bármilyen nemzetiségűek is – halálukkal örökre beírják magukat a magyar történelem lapjaira és örök példák maradnak azok előtt, akik hazánkban komolyan veszik a nemzeti megmaradás és szuverenitás eszméjét? Mert ha így vesszük, ami történt, osztrák szempontból kontraproduktív cselekedetnek bizonyult.

– Osztrák részről nagyon erős volt a bosszúvágy az elmúlt hónapok megaláztatásai és az orosz intervenció kényszerű igénybevétele miatt. Ez nemcsak a hadseregre volt érvényes, hanem a császárra is. Az osztrák kormány tagjai szerintem érezték a politikai kockázatot, de a császár teljhatalmával szemben nem tudtak mit tenni, és általában erősebb volt bennünk az udvaronc, mint az államférfi.

– A nyáron nagyon magas állami kitüntetésben, Széchenyi-díjban részesült. Miként látja, segítette ez a további munkáját, vagy az elismeréssel csak a feladatok és az elvárások növekedtek?   

– Egy ilyen díj komoly megbecsülés, és nyilván komoly presztízst ad, megerősít abban, hogy érdemes ezzel a területtel foglalkozni. A mindennapi munkámra azonban nem hat ki – igyekszem ugyanolyan elkötelezettséggel kutatni és feltárni 1848-49 történetét, ahogyan azt eddig tettem.