A Magyar Tudomány Napján Semmelweis életéről szólt előadás Székesfehérváron

A könyvtár olvasótermének falán van egy emléktábla, amelynek szövege szerint ott járt gimnáziumba egy tan-évet az anyák megmentője, Semmelweis Ignác. Pedig valójában a tömb másik oldalán, a Fő utcán, a mai múzeum-igazgatóság épületében működött a fiúgimnázium, amelynek padjait az akkor 14 éves ifjú 1832-33-ban koptatta, s semmi feljegyzés arról, az akkor egyébként a Tabánban élt család sarja (apja fűszer-kiskereskedő volt) miért hagyta ott egy tanév után a fehérvári intézményt. Pesten folytatta, majd a pécsi egyetemen bölcsészetet, aztán apja kérésére Bécsben jogot tanult, de hamarosan átiratkozott az orvosi karra. Ma már megmosolyogtató tény, hogy 1844-ben diplomáját a növények életéről írt doktori disszertációjának megvédését követően kapja meg, azaz igen messze van még a későbbi címtől, amelyről a világ ma ismeri.

Sebészdoktor és helyettesítő tanársegéd tehát a bécsi általános kórház sebészeti klinikáján, de biztos állása nincs, ezért még angolul is nekiáll tanulni, mert az Írországba vándorlást fontolgatja. Érdekes belegondolni, mi történik, ha felettesét végül nem nevezik ki magasabb pozícióba és Semmelweis nem kapja meg a megüresedett állást. Ma mint egy neves ír sebészről emlékezne meg róla az orvostudomány? Egyszerű, de nők ezreinek életét megmentő újítása vajon kinek a nevéhez kötődne akkor?

A gyermekágyi láz tömegesen csak a 17. század végétől, azaz a szervezett szülőházak elterjedésétől figyelhető meg, magyarázta részletgazdag előadásában Szima Viktória. Kezdetben a pestishez hasonlóan ragályosnak hitték, eredeztették a méh betegségéből, a testnedvek kóros állapotából.

A kórbonctan térnyerésével már olyannyira általános volt a kórházakban, hogy a szülő nők 3-8 százaléka belehal gyermeke világra hozatalába, érett a gondolat, hogy a még nem létező mikrobiológia mellett kell lennie megoldásnak a kétségbeejtő helyzet visszaszorítására. De csak Semmelweis jutott el odáig, hogy az egyszerű klórmeszes kézmosást következetes határozottsággal rendszeresítse a saját kórházi osztályán is – nemzetközileg bizony széles körű elutasításban részesült, egyik professzora csak „a pesti őrültnek” nevezte. Halála nem volt dicsőséges, emlékezete annál inkább az. S az utókor néha tényleg hálás tud lenni.