Épített örökség a fehérvári barokkból: Demeter Zsófia előadása

Lipót császár 1688-ra utaló emlékérméje Székesfehérvár török alóli felszabadulását idézi. De nem ez az egyetlen metszet, ábrázolás, amely segít a ma emberének a múltban kutakodni – még akkor sem, ha a készítők nem feltétlenül jártak az ábrázolt helyszínen. Gabriel Bodenehr 1730 körülre datált rézmetszete például a város újjáépülését mutatja: bár állnak a török épületek, láthatók az újjászületés jelei.

Városkép

A Werner-féle 1741-es metszet az átépülőfélben lévő várost ábrázolja, melyen ma is álló emlékek találhatók. Kivehető a ferences (Szent Imre-templom) és a karmelita templom (Szent József- és Kármelhegyi Boldog­asszony-templom), valamint látható a rendház telkén álló minaret, illetve a királyi bazilika maradványaiból kialakított kápolna. Kijelenthető: a város mai képéhez a történelem nagyban hozzájárult, de különösképpen a 18. század környékén végbemenő történések, változások, így többek között a népesség formálódása alakította azt.

Az 1700-as évek végére ugyanis megkétszereződött Székesfehérvár népessége – ezt egy 1785-ben, II. József idején végzett népszámlálásból tudjuk: míg a 18. század elején mintegy ötezer főről beszélhettünk, addig a század végére ez a szám több mint 11 ezer lakost jelentett. A fehérváriak többsége zsellér volt, a városban 465 nemes lakott, és 398 lakos rendelkezett polgárjoggal.

Ebben az időszakban a népesség szinte teljes mértékben a katolikus egyházhoz tartozott, ám a szerb egyházközségben már ekkor jelen volt 278 fő. A gyors növekedés oka, hogy a török korban – a blokádnak, hadaknak és a Budai, Palotai külvárosban pusztító tűzvésznek köszönhetően – nagyra becsült megfogyatkozást egy népességpótlási törekvés követte. A hódoltság alatt elmenekült emberek családnevét őrzik a dokumentumok, ők azok (a teljesség igénye nélkül), akik a török kiűzése után visszatértek a városba: Szűcs, Pápai, Szabó, Keresztes, Fodor, Lukács és Hegedűs. Ám velük együtt Győr, Komárom, Veszprém és Vas megyéből más családok is érkeztek ide, akik iparosként vagy kisebb mértékben kereskedőként a katonai és a hadi igazgatás kiszolgálásában vettek részt, megtalálva feladatukat az újjáépítésben. A felszabadítást követően a magyar katonaságot – a hajdúkat, huszárokat – a Palotavárosban helyezték el, és titokban kálvinista prédikátort is hozattak ide.

Ugyanakkor a hódoltságot követően, a házak kiosztása közepette német betelepülők is érkeztek Székesfehérvárra, elsősorban osztrák és német tartományokból, koros családfőként. Mi több, a német katonák egy része a városban szerelt le és itt is maradt, előnyt élvezve a házak kiosztásánál. S bár a német eredetű polgárság a magyar nyelvűekkel szemben kisebbségben volt, vagyoni ereje miatt jelentős szerepet játszott a polgári életben: közülük sokan kerültek a város vezetői közé. Ezzel együtt pedig – az építkezések kapcsán – a város külső képének formálásában, átalakításában is döntő szerepet játszottak. A német mesteremberek leszármazottaiként ismerősen csenghetnek a Hiemer, Schlosser és Braun nevek.

Szerbek, rácok

Ám Székesfehérvár vonatkozásában a szerbekről (a 19. század előtt: rácok) sem szabad megfeledkezni.

Ők jellemzően már a 16. századtól, török segédcsapatokként jelentek meg, a németekhez hasonlóan iparosként. S bár a hódoltság alatt jellemzően kis számban voltak jelen a városban, a 17. század végén, 18. század elején a szerb közösség püspököt adott, a fehérvári szerb templom Székesfehérvár püspöki székhelye volt. Sőt, 1723-ban egy pap fehérvári püspökként kérte a rác templom tornyának felújítását.

A Szerb ortodox templom már az 1601-es ábrázolásokon megjelenik, ám ez nem a jelenlegi állapot: a mai épület elődjét 1733-ban kezdték el építeni Szent Miklós tiszteletére. 1771-ben a kis templom fölé építették a nagyobbat, belül pedig összedöntötték az előzőt. A munkálatok 1780-ra fejeződtek be, ekkor már Keresztelő Szent János tiszteletére állt a szentház. Az 1712-es telekkönyvi adatok arról számolnak be, hogy Palotaváros 203 házából 42-nek szerb telektulajdonosai voltak. A rác iparosok és földművesek tehát nemcsak Rácvárosban éltek, sőt a leggazdagabb kereskedők éppen a belvárosban laktak. A 19. század közepéig a kereskedők között a szerbek vezető szerepet töltöttek be, de többen tobakosok, vargák, szűrszabók voltak. Nevüket a palotavárosi Rác és Tobak utca egyaránt őrzi.

De a város mai képéhez a várfal lebontása és a vízmentesítés is hozzájárult. Előbbit 1702-ben kezdték el bontani, ám az 1703-ban kirobbanó Rákóczi-szabadságharc alatt védelmi szempontból megpróbálták visszaállítani azt.

A várfalak lebontására végül 1724-ben kapnak utasítást az emberek, ám a munka nagyobb részét végül csak a 18–19. század fordulóján végzik el. Miután a 19. század első harmadában megszűnt a kétoldali zártság, a várfalak eltűnésével szépen művelt kertek jelentek meg a várfalak és a vizek helyén. Ez biztosított lehetőséget a belváros növekedésének – és a 19. század folyamán Víziváros megépítésének. Holott a vízmentesítés Székesfehérvár történetében mindig kardinális kérdés volt: először ingoványos, majd szigetes, hidas, töltésen bejárható, árvízzel veszélyeztetett, legvégül száraz jelzővel illették a városi területet. 1710-től állandó probléma, hogy a Vértesből és a Bakonyból leszaladó vizek visszatöltődnek. Ennek megoldására születtek tervek: ezeket Bőhm Ferenc dolgozta ki, melyekkel aztán többek között Beszédes József és Halász Gáspár vízmérnök foglalkozott. A 20. század elejére már szépészeti, városrendezési költségként jelent meg a vízmentesítési projekt.

A barokk városkép leginkább a belvárosban mutatkozik meg. Példa erre a Városháza és a mára hozzákapcsolt Zichy-palota kapuja, illetve a már említett karmelita templom és annak belseje, valamint a rác templom.