Auth Ágnes személyében egy igazán különleges személyiség akasztja szögre a hangvillát

Az előcímben olvasható humoros vezényszavakon kívül számos más örökzöld aranyköpést is felelevenített az a közel 70 volt és jelenlegi énekkaros tanítvány, akik a világ minden tájáról utaztak a Teleki Blanka Gimnázium udvarára, hogy egy utolsó meglepetés-előadással kedveskedjenek a „bennfentesek” által csak Ének néninek hívott Auth Ágnes tanárnőnek. A Helikonon 10 arany minősítés mellett négy fődíjat, négy Kodály Kórusversenyen négy arany minősítést, a 2000-es linzi kórusolimpián egy arany és egy ezüst minősítést, valamint 26 (!) Év Kórusa díjat zsebelt be az évek során – csak hogy a legfontosabbakat említsük.

A komolyzene mellett a fiatalos stílus is mindig teret kapott

Egy hatalmas meglepetéssel zárult, de hogyan kezdődött ez a nem mindennapi karrier?

– Szülővárosomból, Pécsről pont 40 éve, 1979-ben költöztem Székesfehérvárra, itt kezdtem a pályámat a Zentai Úti Általános Iskolában. Az ott töltött évek után a 1994/1995-ös tanévben, kereken 25 évvel ezelőtt kezdtem a Teleki gimnáziumban. Ezért is éreztem úgy, hogy a sok kerek évforduló a sors keze, jelezvén, hogy nekem most kell abbahagynom. A tavalyi Keszthelyi Helikoni Ünnepség (amely az ország egyik legrangosabb, kétévente megrendezett kórusversenye – a szerk.) szintén 20 évvel az első Helikonunk után volt. A Zentaiból való távozásom során másik általános iskolába is hívtak, ami logikus lépés lett volna, tekintve, hogy azzal a korosztállyal volt már tapasztalatom. Kicsit tartottam is attól, hogy milyen lesz gimnazistakorú diákokkal együttműködni, ám végül nagyszerűen alakult.

Tucatnyi első helyet ért el egy nem zenetagozatos középiskola kórusaival. Mi a sikeres kórusvezetés titka?

– Én ezt nem tudom megmondani, én csak azt tudom, hogy számomra a kórusvezetés egyértelmű cél volt, ebben nőttem fel. Amikor a gimnáziumba kerültem, a már működő vegyeskar mellé létrehoztam az egyneműkart, ahol a hetedik-nyolcadik-kilencedikesek szépen fejlődni tudtak a vegyeskar előtt, majd később jött a fiúkar. Ezt követően pedig egyszerűen csak tettem a dolgomat, igyekeztem olyan kórusműveket keresni, amiket én is szeretek, amik a gyerekekhez is közel állnak, amit meg is tudunk tanulni – amellett, hogy nehezebb darabok is legyenek, hogy legyen egyfajta fejlődés. Ezt követően jött a bemutatkozás, jártunk Éneklő Ifjúságra, Diáknapokra, Helikonra, Kodály Kórusversenyre, hogy mindig legyen egy cél, legyen mire készülni. Idővel pedig már magától ment a dolog, hiszen az első sikerek után mindenki fejében az motoszkált, hogy jó lenne megtartani, vagy inkább felülmúlni az elért eredményeket. Ez az én vállamon is egy hatalmas nyomás volt, hiszen kellett a siker, hogy lássák a gyerekek, nem hiába dolgoztak annyit – nemegyszer szombat délelőtti próbák alkalmával.

Mit gondol az ének-zene oktatásról, illetve mit üzenne a jövő énektanárainak, kórusvezetőinek?

– Heti egy énekórával nem lehet csodát tenni, ám el lehet érni a gyerekeknél, hogy rácsodálkozzanak, mennyi szépség van az úgynevezett „komoly” zenében. Egy operaelőadás során is meg lehet tapasztalni olyan ovációt, mint egy rockkoncerten. Mindig arra kell törekedni, hogy az úgymond szárazabb anyagot mindig valami élményhez, mondjuk zenehallgatáshoz kössék a gyerekek. A tanári pályáról úgy gondolom, hogy egy hivatás, nagyon kell szeretni, amit az ember csinál. Nagyon sok kitartás és szorgalom kell hozzá, folyamatosan keresni az új módszereket, amivel még jobban meg lehet ragadni a gyerekek figyelmét. Mindemellett az is biztos, hogy ez a hivatás frissen tartja az embert, egy pillanatig sem lehet unatkozni.