Soponya híres citerása, Hamar János emléke

„Születésének 100. évfordulója közeledvén a visszaemlékezések közrebocsátásával megkíséreljük fölvázolni e küzdelmesen szép életutat: a felhőtlen gyermek- és ifjúkort; majd a katonaévek és a fogságban eltöltött hónapok után az újrakezdést. Az emlékek mozaikjaival szeretnénk közelebb vinni az Olvasóhoz a falva népéért fáradozó, a sorsosainak életét jobbá tenni vágyó, közösségteremtő citerás Hamar Jánost.”

Áll a Dunántúl híres citerása – In memoriam Hamar János című kiadvány előszavában. Káliz Sajtos József anyai nagybátyja volt a soponyai citerás; a szerkesztő unokaöccsel beszélgettünk a régiekről, felmenőiről és az új kiadványról.

– A nagybátyánk gyakran mondta, hogy: idehallgass, Józsi öcsém, ha kell, három napig rímekben beszélek – mesélte Káliz Sajtos. – Hihetetlen jó ritmusérzéke volt. Nemcsak ő, nagyapánk is tudott citerázni, még meg is van a régi, ősi citera. Én is pengetgettem, a ritmus­érzékem nekem is kitűnő, mert különben versekhez hozzá sem mertem volna fogni. Énekelni viszont nem tudok – mondta. – Visszatérve: János bátyánknak és édesanyánknak is csodálatos hangja volt. Édesanyánkra már ötödikes korában rábízta a gyermekeket a kántortanító, hogy tanítson be énekeket a kisebbeknek! – idézte föl büszkén a fiú.

A szerző, szerkesztő az új kötethez segítségül hívta édesanyja, Sajtos Lajosné, született Hamar Erzsébet visszaemlékezéseit is. Így tett a másfél éve megjelent Sárróna árnyékban, fényben című szociográfiai könyvében is, amelynek második fejezetét alkotják édesanyja írásai. Káliz Sajtos felidézte egy spirálfüzet megvásárlásának történetét is. Hiába betegeskedett már az édesanyja, jól és gyorsan ment neki a levélírás. Ezért kérte meg őt a fia, írja tele a füzetet is. Lám, immár egy második kötetbe is beleszerkeszthette édesanyja visszaemlékezéseit.

A kötetből kiderül, hogy miként alapította meg Hamar János 1960-ban a Sárréti Citera­zenekart, s hogy mennyire erősen közéleti ember is volt.

– Olyan életerő és tűz volt őbenne, hogy nem ismert lehetetlent, sokat tett a faluért is. A fogolynaplóját is megkaptam.

Máramarosszigetről került haza. A füzetében ott volt, hogy: óvoda, fásítás. Tervezte a folytatást, hogyan legyen, mint legyen itthon, ha megjön – magyarázta a szerkesztő. – Az egyik gyerekkori barátom, Erdélyi János, aki egy időben szólóénekese volt a zenekarnak, elmondta apróra, hogy s mint volt, merre jártak anno széles e hazában a zenekarral. Indultak a Röpülj, páva! elnevezésű versenyen, majd 1973-ban az Arany Páva országos döntőjén második helyezést értek el – folytatta.

Az először csak négy muzsikussal felálló zenekar ekkorra már kibővült, csatlakoztak hozzájuk táciak, szabadbattyániak, székesfehérváriak is.

Pesovár Ferenc néprajzkutató Fejér megyei gyűjtései során Hamar Jánosnál is megfordult.

„Ha fölkötöm piros delin kendőmet, / Minden szombat este várom a szeretőmet, / De hiába várom, ugyis tudom, hogy nem jön, / Helyette egy kék ibolyás levél jön. / Kék ibolya bura hajtsad fejed, / Elrabolták tőlem a kedves szeretőmet, / Elrabolták tőlem vagy az Isten elvette, / Annak adták ki meg nem érdemelte.”

1970-ben énekelte magnóra e népdalt a 100 éve született citerás a gyűjtőnek.