Molnár Angelika Zsuzsanna egy ambíciókkal teli művészlélek

– Általános iskolás voltam, hetedik osztályos, amikor kaptam egy mobiltelefont, aminek a kamerája a mai technológiákhoz képest egészen más volt. Akkor, 2013-ban kezdtem fotózni, eleinte csak telefonnal. Fényképeztem az iskola udvarában lévő fákat, növényeket, de az osztálytársaimról is sokszor csináltam képeket az iskolán kívül is, az enyingi templomkertben vagy éppen a környékbeli réten. Amikor nyolcadik osztályos voltam, a ballagásom után tudtam venni egy saját fényképezőgépet. Onnantól szinte maguktól elindultak a dolgok – mesélt a kezdetekről Angelika, aki osztálytársai kritikái után egy kis időre abbahagyta a fotózást, majd néhány évvel később ismét egy kisebb alkotói szünet következett, ám szíve mindig visszahúzta a kamera mögé. Mint mondta, rájött, nem szabad abbahagynia azt, amit igazán szeret. Művészi ambícióit az élet számos területén kamatoztatta már.

– Enyingen jártam általános iskolába, ott citeráztam, néptáncoltam, később öt évig, már Székesfehérváron társastáncoltam. Jártam rajzszakkörre, drámára. Most pedig a hobbifotózás és az óvodapedagógiai tanulmányok mellett énekes vagyok egy zenekarban. Mindig nagyon szerettem a pörgést, nem tudnék enélkül élni. A hobbifotózást teljesen egyedül kezdtem, kicsit később egy helyi, enyingi fotográfus adott hasznos tanácsokat, megmutatott néhány alapvető dolgot. Lényegében ez önképzés volt számomra – beszélt művészettel teli múltjáról és jelenéről a 20 éves enyingi lány.

A fotózás terén a tavalyi év különösen sok támogató visszajelzést hozott. Az ismert fotós, Nánási Pál online versenyt indított, melyben hétről hétre feladatokat adott a feltörekvő fotósoknak. Angelika „karakteres portré” témában küldte be munkáját.

– A fotó bekerült a hét legjobbjai közé, nagyon jólesett, hogy Nánási Pál azt mondta, ezt ő is kirakná a falára. A kép egy portré, amelyen a legjobb barátnőm szerepel. Egy nappaliban készült. Az egyik kezemmel fényképeztem, a másikkal pedig egy tésztaszűrőt tartottam a fejem fölé, melyen átvilágítottak a lemenő nap sugarai. Az átszűrt fény érdekesen, szitaszerűen világította meg az arcát, ezt örökítettük meg – avatott be a részletekbe a hobbifotós Angelika, aki arról is mesélt, szereti, ha képei a valóságot tükrözik, így az utómunkálatok során az arany középutat részesíti előnyben.

– A teljesen nyers képeket nem kedvelem, de a retusálásnak sem vagyok híve. Azt szeretem, ha a fotókon azt látja vissza az ember, amilyen ő maga. Igyekszem minél több munkát belefektetni a fotózásba, hogy minden pillanatból kihozzam a maximumot – mondta a fiatal lány, aki legutóbbi portrésorozatával az elfogadásra, a test és a lélek összhangjának fontosságára igyekszik felhívni a figyelmet.

Mint mondta, készített már képeket rendezvényeken és a természetben is, ám szívéhez legközelebb a portrékészítés áll.

– A fotózásban nagyon fontos számomra a segítségnyújtás, a továbbadás, valaminek az átadása. Szeretnék olyat adni az embereknek, ami öt, tíz vagy húsz év múlva is örömet szerez. Ennél több szerintem nem kell – zárta a beszélgetést Angelika.