Önmagát rendezi a Vörösmarty Színházban Sághy Tamás

Öt évvel ezelőtt, miután a társulat tagjainak szavazatai alapján megkapta a 2016. évi Vörösmarty-gyűrűt, azt nyilatkozta lapunknak, hogy nagyon sokat jelent ez a díj, mert, s most idézem: „ugyan egyfelé húzzuk a szekeret, és drukkolunk egymásnak, de mégiscsak valamilyen szinten konkurensek vagyunk”. Nos, hogy ha van konkurálás a színészek között, akkor – én úgy látom – most győztes helyen áll. Az elmúlt években nagyon sok jó szerepet kapott. Egyetért?

– Megmondom őszintén, hogy én az egész pályámon tudatosan próbáltam ezzel a konkurálással nem foglalkozni, de persze óhatatlanul is ez jelen van. Nem mi osztjuk a szerepeket, az ember elfogadja azt, amit ráosztanak. Dolgozom, és megpróbálom mindig a lehető legjobban elvégezni azokat a munkákat, amelyeket kapok. Valóban, minden évben volt, van legalább egy, de inkább két olyan fajsúlyos szerepem, amelyre szerintem minden színész áhítozik. Ha van legalább egy ilyen szerep egy évadban – s ha van több, az még jobb –, akkor az egy boldogságos évad az ember számára.

A főszereplőt, Turai Sándort játszotta A játék a kastélyban című előadásban. Jól érzékelem, hogy ez különleges szerep egy színházcsináló számára? Turai Sándor a színházcsinálók mestere.

– Igen, tulajdonképpen igen. Molnár Ferencet játszani egy színész számára rendkívül hálás feladat. Turai figuráját Molnár egy kicsit saját magából írta, tehát az ember úgy érezheti, hogy ő maga Molnár! Egyébként, most hogy szóba került, eszembe jutott a 2016-os év, ugyanilyen jelentős szerep volt a Kakukk­fészekben McMurphy. Ember­próbáló feladat volt, mert fizikálisan is olyan állapotba kellett hoznom magamat, hogy meg tudjam csinálni. Oké, sportolok, úgy viszonylag rendszeresen, de azért Horváth Csabával dolgozni, főleg egy ilyen szerepben… És végül is szinte majdnem végig színpadon voltam. Az fizikálisan is rendkívül leterhelt.

Milyen sportokkal trenírozza magát?

– Hatéves koromban elkezdtem teniszezni, és azt tíz évig versenyszerűen csináltam. A mai napig is űzöm, amikor csak az időm engedi. Van egy kutyám, amely rendszeresen igényli a sétát. Nagyon sokat megyek reggel, este, majdnem minden nap sétálok vele, de ez a séta mindig aktív séta szokott lenni. Ez a kettő az, ami rendszeres.

A nemrég bemutatott Fame című musicalben egy színésztanárt alakít. Milyen volt olyan idősen, amilyen idősek a darabbéli tanítványai?

– Mint minden fiatal: volt bennem egy egészséges exhibicionizmus, egy egészséges lázadás, és az a szándék, hogy mindenáron megmutassam, mennyire sokoldalú tudok lenni. Szerettem a szakmát, végtelenül érdekelt. Szerettem elmélyülni minden szerepben. A színészben kell lennie egy bizonyos fajta egónak, de én próbáltam tudatosan arra figyelni, hogy a sikeren kívül a színészi intellektusom is kielégüljön. Engem azért önmagában csak a siker… Jó dolog, tagadhatatlan, de ha csak a siker volt meg, akkor mindig maradt bennem hiányérzet. Ennek a szakmának vannak bizonyos mélységei, eszközei, amelyeket folyamatosan, egy életen át csiszolgat az ember. Hogy ha úgy éreztem, hogy közel járok – tökéletes alakítás nincs, de ha úgy éreztem, hogy afelé tendál a dolog –, akkor éreztem igazán boldognak magamat.

Melyek voltak azok az iskolák, műhelyek, ahol tanulta a szakmát?

– Zalaegerszegen végeztem a Hevesi Sándor Színház stúdiójában. Palásthy Bea és Farkas Ignác meghatározó volt számomra. Egy kivételes osztályban végeztem. Egyetlen kivétellel mindenki a pályán van. Ráadásul a saját színházában mindenki, ha nem is egy az egyben vezető színész, de nagyon komoly szerepeket játszik. Egymástól is tanultunk. Máig meghatározó, amit anno Palásthy Bea mondott, hogy mindig úgy kell nekiállni egy feladatnak, hogy a lehető legtöbbet tudjam magamból adni, és ne számítsak arra, hogy mondjuk majd a rendező esetleg segít, mert azért külön Isten áldása, hogyha találkozol egy olyan rendezővel, aki partnernek tekint, és együtt tudtok jól dolgozni. Persze nyilván ez lenne az alap, de azért ez nem mindig adatik meg.

Ha már itt tartunk! Olvasom A cégvezető című előadás virtuális színlapját, amelyen a szereplők, alkotók a következők: Sághy Tamás; aztán Perczel Enikő – dramaturg; Magyarósi Éva – látvány; Pásztor Richárd – súgó, asszisztens, ügyelő; Hargitai Iván – konzultáns. Ki rendezi ezt A cégvezetőt?

– Én [mosolyog]. Sőt, azért elárulom, hogy a dramaturgiai munkának – bár Enikő nagyon sokat segített – a nagy részét is én végeztem el. Ez valahogy úgy adta magát. A monodráma egy olyan műfaj, amelyben nincs senki más, csak te vagy a színpadon, és neked van a legtöbb közöd ahhoz a szöveghez, ahhoz a történethez, amit mondani akarsz. Persze érdekes kihívás volt számomra, hogy úgymond saját magamat rendezem, de hát ez nem rendezés igazándiból. Van egy történet, van egy személy, akit megtestesítek, és mivel nincsen más szituáció, nincsenek partnerek, csak én vagyok, számomra természetes volt, hogy nekem kell a legtöbbet tudnom erről a dologról. Ráadásul ez egy olyan szöveg, egy olyan történet, amelyben nagyon sok olyan gondolatot fogalmaz meg Háy János, amivel én magam is azonosulni tudok. Minél többet szerettem volna magamból beleadni! Természetesen azért annyira nem vagyok hiú, hogy ne tudjam, jó egy külső szem: ezért megkértem Hargitai Ivánt, hogy azért nézzen rá.

Hogyan került a kezébe éppen ez a kortárs regény?

– Amikor kitört ez a fránya pandémia, viszonylag sok időm lett otthon. Régebben is gondolkodtam azon, hogy jó lenne valami önálló estet, valami ehhez hasonlót csinálni. Arra gondoltam, hogy akkor ez egy kiváló alkalom. Felhívtam Enikőt. Megkérdeztem, tud-e valami olyan darabot, amelyik jól állna nekem, amelyik engem szerinte érdekelne. Egyszer csak átküldött egy szinopszist, amely Háy János újonnan megjelent regényének kritikai bemutatójára készült. Nagyon-nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Azonnal megrendeltem, elolvastam és beleszerettem ebbe a könyvbe. Magyarán: Enikőnek köszönhetem. El kellett döntenem, hogy belevágok-e, mert ebből valamilyen szinten mégiscsak darabot kellett kreálni. Mivel időm rengeteg volt, és baromira érdekelt, arra gondoltam, hogy megpróbálom a dramaturgiai munkát is, persze Enikővel karöltve. Amikor nagy nehezen elkészült – egy hónapig elvoltam vele –, elküldtem Háynak. Nagyon jó visszajelzés volt, hogy azt mondta rá, ez egy remek dramaturgiai feldolgozása a regénynek. Az más kérdés, hogy ő bele akart rakni még ezt-azt, amazt. Hiszen író, hát a saját szövegéről van szó! Mondtam neki, hogy nekem minden kimaradt mondatért fájt a szívem, de hát nem lehet az, hogy este tíz óráig bent üljön a néző… Hála istennek sikerült meggyőznöm. Körülbelül egy óra húsz perc az előadás, ebbe kellett belesűrítenem azt, amit akarok.

Mi várja még ebben az évadban?

– Két nagy munka az, ami még előttem van. Az egyiket – az Antigonét – Nagy Péter kollégám fogja rendezni, ebben Kreónt játszom, elég fajsúlyos szerep. Nagyon kíváncsi vagyok, és nagyon várom. A másik pedig: Horváth Csaba fogja rendezni a Szent­ivánéji álmot, abban Zubolyt játszom.