Turbina és az Agárdi Popstrand közel félszáz éve

Fákat épített, csatornázott, szinte mindent a két kezével valósított meg az eltelt évek során. Ám most azt állítja, támogatások hiányában, pusztán a koncertjegyek bevételeiből nem tudja biztosítani a további működés feltételeit. Erről, a mai ötveneseknek, hatvanasoknak szinte könnyfakasztóan nosztalgikus korai évekről, személyes boldogságáról és csalódásairól, de még a migránsok jelentette veszélyről is beszélt a FEOL-nak adott interjúban.

– Miként kezdődött ez az út? Jól emlékszel még az agárdi kezdetekre?

– Mintha minden tegnap lett volna, pedig valóban jó régen történt: 1976-ban kerestek meg a Kertészeti Egyetem Klubjában az agárdiak, azt kérték, csináljak egy nyári KEK-et, mert olyan addig még nem volt. A Fejér megyei óriás beruházásokból teljesen kimaradt a kultúra, a partfal elkészült, a medret kotorták, ám semmiféle kulturális beruházást nem végeztek. Így amikor eljöttem Agárdra, itt semmi sem volt: egy ablaktalan barakképületben alakítottam ki a zenekari öltözőt, az irodámat, a téli-nyári nyilvános vécét. Azért kellett a téli is, mert idővel létrehoztam az ország legnagyobb jégpályáját. A legnagyobbat, ezt nyugodtan merem állítani, ekkora még a Balatonon sincs. Lehet látni a balatoni fotókon, ott tízen-huszan tologatták egymást, miközben nálunk ezrek lepték el a tavat egészen a látóhatárig, ha elég biztonságos volt a jég. Mert ez a legfontosabb. Lényeg az, hogy megcsináltam, amit akartam, csak az a baj, hogy kiderült, csupán a koncertjegyek bevételeiből nem tudom tovább folytatni a munkát. Mások ma megkapják az 50-100 milliós támogatásokat arra, hogy programokat rendezzenek, fenntartsák az objektumokat, mert ezek óriási kiadások. Nekem pedig csak jegybevételem van, sem szállásból, sem a strandbelépőkből, sem a parkolásból nem jut.

– Ne szaladjunk ennyire előre. Jól emlékszem egy esetre, valóban betiltották a koncerteket?

– Igen, 1979-ben rendeztem egy Omega-Piramis hétvégét, az Omega játszott szombaton, a Piramis vasárnap. De pénteken betiltották, csak úgy, elvtársi alapon. De ez semmi, mert később az aktuális operatív bizottság áthelyezte az egész Agárdi Popstrandot Kápolnásnyékre. Nem volt könnyű próbálkozás ez azért, meg is buktak vele két-három hét alatt.

– A legnagyobb hazai rocklegendák is megfordultak nálad, talán egyszerűbb megmondani azt, ki nem játszott itt. Kire emlékszel vissza a legszívesebben?

– Végül mindenki fellépett, de viták is mindig voltak. Schuster Lóránttal például örökre megszakadt a kapcsolatom, mert viharban adták le a koncertet, és felemelték a gázsit, bírósági per, balhé és botrány lett belőle. Azonban létrejött egy Mobilmánia, egy sokkal jobb zenekar. De nagyon jó a kapcsolatom például Szikora Róberttel, Zeffer Andrással a Mobilmániából, a Bikini együttessel. Szinte mindenkivel, mert itt Agárdon mindig úgy lehetett fellépni, hogy biztos a siker. Márpedig az igazi sztárok igénylik a közönség támogatását, szeretik a sikert, és itt, az Agárdi Popstrandon, ahol magas a színpad és jó a buli, megkapták ezt. Itt nem lehettek hakni koncertek.
 

– Évekig szervezted az Edda-táborokat is, ezt mindenki tudja.

– Tizenegy Edda-táborunk és rengeteg Edda-koncertünk volt, a legfontosabb eseményeinknek számítottak évtizedekig, de a kapcsolatom most megszakadt Pataky Attilával.

– Miért nem vált belőled olyan módon színpadi ember, hogy zenész, például egy rockzenekar tagja lettél volna?

– Azért, mert én rendező vagyok. Akár a Kertészeti Egyetem Klubja, akár a Budapest Sportcsarnok, akár az Agárdi Popstrand: a Turbina egy főrendező, aki rendez a közönségnek, a zenekaroknak, a tévéknek, a rádióknak. Rengeteg koncertemet leadta a televízió főműsoridőben, a rádió is gyakran felvette őket. Én egy rendező alkat vagyok, és ennek a hetvenes-nyolcvanas évekig vezet vissza az oka. Jött a nyugat-európai popkultúra, érkeztek a szupersztárok és a szuper zenekarok, de voltak kiváló magyar művészek is jócskán abban az időszakban. Azt mondtam, lehetőséget és ideális körülményeket kell adni ezeknek az értékes magyar zenekaroknak. Ez volt a Kertészeti Egyetem Klubja, amely LGT-klubként indult, ahol imádott fellépni egy fantasztikus LGT, Freinreisz, Laux, Barta, Presszer. Csodás, pompás klub volt, ma már ilyen nincs. Agárdon is ugyanezt folytattam, lehetőségeket adtam, igaz, szegénységben. Az alsóneműm mindig tiszta volt és megfürödtem, de a szegénység látszik a fotókon, hogy mit, mennyire a semmiből csináltam. De esélyt kínáltam a művészeknek ahhoz, hogy eladják a programjukat, erősödjenek, legyenek népszerűbbek, és sikerrel vegyék fel a versenyt a nyugati popsztárokkal. Kihangsúlyozom, hogy az Agárdi Popstrandon techno, alternatív és más ilyen stílus soha nem volt és nem is lesz.

– Megelőzted a következő kérdésemet: mit szólsz ahhoz, ami manapság szól a rádiók nagy részéből?

– Sajnos ez jellemző a társadalmunkra, de nem csak Magyarországon, nemzetközi értelemben is a fiatalokra. Állítom, hogy ezeknek az előadóknak a dalai nem lesznek hallgathatók mondjuk 30 év múlva. Sok az értéktelen divatzene, amikor pár komolytalan fiatal üvölt. Eleinte mindenki beléjük van betegedve, imádja őket, aztán eltelik 5-10 év és ezek eltűnnek. Ennyi.

– Nem csak az Agárdi Popstrand fenntartása kíván tőled sok kitartást. Tudom rólad, hogy beteg a fiad: mesélj róla, milyen vele együtt élni?

– Nem könnyű nekünk, mert Jánoska fogyatékossággal él, de nem tudja, hogy beteg, nincs veszélyérzete, fognom kell az utcán a kezét. Minden szempontból teljes ellátásra szorul. Azonban boldoggá tettük, és erre büszke vagyok. Van két testvére, anyja, apja, és ő boldogságban él, állítom, sok egészséges embernél boldogabb. Esténként mosolyogva fekszik le, nem kell altató, előtte fogat mos, lefekszik és pedánsan betakaródzik. Reggel felkel, egész nap mosolyog, énekel, nevet, és még egy lyukas foga sem volt. Minden nap viszem a napközibe, persze nyáron nem, akkor velünk van, és látom a hasonló helyzetben lévő szülőket, mennyire szomorúak és gondterheltek. Az a legnagyobb sikerem, számomra a legnagyobb érték és öröm, hogy Jánoska boldog.

– Ez az oka annak, hogy nem feledkezel meg a rászorulókról, amikor kiosztod a tiszteletjegyeket?

– Csak részben, mert nálam ez természetes gesztus. Aki picit közéletben gondolkodik, az tudja, ha gátszakadás van, arra a fél Alföld rámegy. Amikor 2010-ben bekövetkezett a nagy dunai árvíz, a Demjén-koncerten 442 bátor gátvédő volt a vendégem. A vörösiszap katasztrófa idején az elhárításban dolgozókat hívtam el az Ergo koncertjére. Vagy mondjam a határvédőket? Nálam ez utóbbi elvi kérdés, mert én feminista vagyok.

– Ezt hogy érted?

– Ezek az illegális migráns feketék és arabok a nőkre veszélyesek leginkább. Döbbenetes, mekkora veszélyt jelentenek, hiszen a nőket nem tisztelik, szinte állatként kezelik, még a sajátjaikat is megalázzák. Az emberek, főként Nyugat-Európában nem fogták fel, hogy ez mekkora bajt jelent. Ezért támogattam 2016-ban, 2017-ben évi 3500 tiszteletjeggyel a határvédőket. Megtörtént, hogy a déli határról egyetlen koncertre 350-en jöttek el – büszkén őrzöm a miniszter úr köszönő levelét. Nem akarom, hogy a migránsok elárasszák az országot, hiszen már tönkretették Malmöt, Bécs és egy sor másik város élhetetlen, Németország elesett. Az arabok száz év alatt elfoglalták Észak-Afrikát a keltáktól, főníciaiaktól, kopt-keresztényektől és a bizánciaktól. Libanon lakossága főníciai volt, ma 95 százalékban arab. Nem fogják fel, milyen veszély ez, senki sem ordít egyet? Senki?

– Nem teszik ezt meg a nyugat-európai rockszínpadokon sem. De vajon miért?

– Nem reagálják le a helyzetet, mert egyelőre jólétben élnek. De nekem a földön kell járnom. Mindent szakszerűen csinálok, felelősséggel és gyakorlatiasan, és azt elértem, ha semmi mást nem, hogy a közönség szeret. Ne mondja nekem senki, hogy a Turbók Jánoson kívül bárki ismeri más rendező nevét. Nem tudok róla, hogy a rendezvényhelyek közönsége máshol tudná, hogy ott ki a főnök. Sem Budapesten, sem Debrecenben, sem máshol nem ismerik a főrendezőt, a nevét sem tudják. De én vagyok itt a Turbók János Turbina, az Agárdi Popstrand főrendezője, főparizere, és óriási érték számomra, hogy a közönség szeret, értékeli a tartalmat, a magas színpadot, a téli tömegsport természeti élményét. Ez kulturális, társadalmi és közéleti kincs, miközben számomra alapvető, hogy jönnek hozzám a határon túlról, hívom a beteg embereket, várom a hősöket.