Keresztény emlékeink helye és méltósága

Mély és alapos előzetes tudás, a sajtóanyag feltárása, aztán a levéltári források feldolgozása, amely alapos kutatást igényelt – ez jellemzi azt a kötetet, amelyen az idén januárban, 75 éves korában elhunyt Frigyik Katalin közel egy évtizeden át dolgozott. A könyvbemutatón Spányi Antal megyéspüspök, a rendezvény védnöke köszöntötte a megjelenteket.

 – A képek, szobrok önmagukon túlra mutatnak, egy láthatatlan világhoz segítenek közelebb kerülni bennünket. A keresztény ember jelképekkel vette körbe magát, de a kereszténységen kívüli világ pusztította azokat. Székesfehérvár is megteremtette ezt a világot, Frigyik Katalin kötete ezeknek a székesfehérvári, helyi katalógusa – mondta a megyés főpásztor. – Ezek a képek, emlékhelyek, oszlopok hozzátartoznak lakókörnyezetünkhöz. Sokszor érzi úgy az ember, hogy hazaérkezett, amikor reggel vagy este ráköszön a kereszt, vagy éppen nekünk kell arra ráköszönni. (…) Ez a könyv több dokumentálásnál, a szerző a vallási életben játszott szerepükre is megpróbált rávilágítani.

 Spányi Antal egy gyermekkori emlékét is megosztotta hallgatóságával.

 – Régen az emberek akár Budapesten is keresztet vetettek a templom előtt elhaladva, vagy megemelték a kalapjukat, így tisztelegtek az emlékhelyek előtt, és így vallották meg a hitüket. E szakrális emlékeken keresztül is jelen van az egyház. Gazdagítják életünket, a könyvet lapozva engedjük, hogy melegség járja át a szívünket.

A Frigyik Katalin által elvégzett hatalmas munkát Mózessy Gergely levéltáros, a Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár Igazgatója méltatta.

 – Egy kötet megjelenése, bemutatása még mindig ünnep. Sokan, sokszor, sokféle módon temették már a „Gutenberg-galaxist”, de szerencsére újra és újra megtapasztalhatjuk, hogy idejekorán. Ünnep ez – mégis kicsit melankolikus, kicsit keserédes. Mert a szerző, aki egy ilyen alkalmon mindig kicsit megdicsőül, akit munkája kapcsán ünnepelhetnénk, földi valójában nem lehet már velünk.

 Frigyik Katalin a Szent István Király Múzeum könyvtárának volt a vezetője, 35 évig dolgozott a múzeumban. Halk szavú, törékeny alkatú, segítőkész, elkötelezett könyvtárosnak ismerték. Gyöngyösről származott, de Székesfehérvár lett az otthona.

 – Alázatos, felkészült és nagy tudású kutatót ismertem meg benne – folytatta Mózessy Gergely. – Magamban Frigyik Katalint nyomdatörténésznek könyveltem el, így a meglepetés erejével hatott rám, amikor a püspöki levéltárban a most megjelent kötet anyaga kapcsán kezdett kutatni. Mély és alapos előzetes tudással rendelkezett: a szakirodalmat ismerte, a sajtóanyagot feltárta már a mainál lényegesen nehezebb körülmények között, s ezután célirányosan fordult az adatbéli bizonytalanságok pontosítása és a levéltári források felé.

 A szakember elmondta: a szakrális kisemlékek számbavétele, történetének kutatása és rögzítése sok helyütt tudományágak egész sora által meglehetősen mostohán kezelt, mellőzött feladat. Ez ugyanis egy olyan téma, ami a néprajzosok, a művészet-, a hely-, és az egyháztörténészek számára egyaránt adná magát, de vagy nem éri el ingerküszöbüket, vagy megrettennek a vele járó munkától. Mózessy Gergely a kötet kapcsán néhány érdekességről is beszámolt.  

 – Levéltáros vagyok, aki számtalan családfakutatóval találkozik. Öröm, ha olyanba botlok, akit a száraz adatokon túl valamiféle kegyeletes szándék is vezet; keresi például a temetőt is, ahol ősei nyugszanak. A városnak sok temetője van, volt és sokféle névvel illették őket – ennek a káoszában segít rendet vágni Kati, aki művében a temetők történetét is tárgyalja, nagy biztonsággal. (…) És az adatok néha a meglepetés erejével hatnak az emberre. Tudták például, hogy a felsőváros ősi temetője, a Szent Sebestyénről elnevezett valahol a Zichy liget sarka és a mai rendőrség környékén volt? Vagy, hogy a székesegyház közvetlen környékén lévő temetőt csak 1805-ben zárták le?

 Mózessy Gergely a mű kapcsán a szekularizációról is szólt.

 – Az emberek többsége elveszítette közvetlen kapcsolatát őseinek, elődeinek hitvilágával. Ezért ma már nem elég a vallási kisemlékeket számba venni és történetüket feltárni. Ha azt szeretnénk, hogy az olvasó ne pusztán esztétikai kategóriákban gondolkodjon a feszületekről, szobrokról vagy épp képekről, akkor azok megértéséhez, közösségformáló szerepük érzékeltetéséhez a kulcsot is meg kell adni.

 Frigyik Katalin igyekezett naprakész lenni: egészen 2017-ig dolgozta fel az eseményeket, ez pedig azzal járt, hogy a 2013-as Szent István emlékévnek is krónikásává lett. Hasonlóan tett, mint Szarka Géza 1938-ban. Az eleve nagyszabású munkát ez a szemléletmód monumentálissá dagasztotta. Mózessy Gergely az ilyen ünnepek kapcsán egy jelenségre is felhívta a figyelmet.

 – Megfigyelhető folyamat az is, hogy szorosan vett egyházi eseményeket az azokra ráépülő programdömping szinte háttérbe szorítja, viszont nehéz ráakadni a tiszta forrásra, a voltaképpeni vallási tartalomra. A közelmúltban Perger Gyula győri néprajzkutató beszélt egy előadásában az ünnepek „fesztivalizációjáról”. Hogy azok happeningé válnak és egyúttal tartalmi szempontból valamiképp kiüresednek. Valami ilyesmi figyelhető meg itt is. Az ünnepnek van méltósága – a fesztivál sokkal inkább „az itt és most jól érzem magam” kultúrájáról szól csak.

 A levéltáros rámutatott, hogy Frigyik Katalin műve e tekintetben látlelet egy egyre zavarosabb, a klasszikus hagyományokat kiforgató korról. Kórisme, de nem recept, mert recept talán nem is adható. A könyv a Szent István Király Múzeum közleményeinek nagy múltú sorozatában jelent meg. A szerkesztést Braila Mária végezte el, a grafikai tervezés Varga Gábor Farkas munkája.