Videoton FC

2017.09.26. 10:00

A szabadrúgások mestere, Wittmann Géza büszke a fiára és az unokájára

LABDARÚGÁS Szeptember közepén ünnepelte 56. születésnapját a Vidi egykori középpályása, a Manchester United ellen, 1984 őszén győztes gólt szerző Wittmann Géza.

Horog László

witman

Szeptember elején inkább a fia, Wittmann Krisztián volt a középpontban, a 32 esztendős kosaras a nemzeti együttessel szerepelt az Európa-bajnokságon, a nyolcaddöntőben búcsúztak a későbbi finalista szerbek ellen. Wittmann Géza szeptember 24-én ünnepelt.

- A neje több kolozsvári fotót is posztolt a közösségi oldalon. Tehát elutaztak, a helyszínen nézték a gyereket.

- Igen, két mérkőzésen ott voltunk az erdélyi nagyvárosban, életre szóló élményt jelentett, hogy láthattam a fiamat kontinensviadalon szerepelni. Gyönyörű volt a csarnok, sok néző, örülök, hogy Krisztiánnak ez megadatott. Én futballista-pályafutásom során játszottam százezer ember előtt, a Bernabeu-stadionban, tehát tudom, mit jelent a telt ház és a remek hangulat.

- Nem bánja, hogy gyermeke nem labdarúgó lett, hanem kosaras?

- Nem. Úgy gondolom, ő kiteljesedett a palánkok világában. Pedig focizni kezdett, elsős általános iskolás, 7 éves volt, amikor elvittem edzésre a Videotonba, egyértelmű volt, hogy ezzel kezdünk. Egy edzésen vett részt, harminc gyerekkel és egy labdával, utóbbival talán egyszer találkozott a foglalkozás során. Ráadásul a bemelegítés is labda nélkül zajlott. Amikor vége lett, azt mondta, ide ő többet nem jön, keressünk más megoldást. A nejem, Zabó Erika az Építőkben kosarazott, az élvonalban szerepeltek, másnap elvitte a Gáz utcai csarnokba. Akkor Vetési Iván volt felnőttek edzője, Meglátta a fiamat, adott neki egy labdát és a következőket mondta: „Ez most már a tiéd, ne is add oda senkinek!”. Ott el is dőlt a dolog, a fiam kosaras akart lenni, semmi nem tudta ettől eltántorítani.

A nejével, Zabó Erikával megnézi Krisztián szinte összes kosármeccsét Fotó: Horog László

- Irányító lett.

- Sokan mondják, azért lett ennyiszer válogatott, mert a szövetségi kapitány, Stojan Ivkovic kedvence, de ez túlzás. Más edzők is számoltak vele a nemzeti együttesben. Való igaz, Ivkovic kedveli a fiamat, nemrég mondta róla, hogy pontosan tudja, hogy nem ő a legjobb magyar kosaras, viszont a legnagyszerűbb sportember. Ez pedig nekem elég is. A fiam mindent a kosárlabdának rendelt alá. Megvannak a kupák, serlegek, érmek, különdíjak, amiket nyertek serdülőtől felnőttig. Az újságcikkeket is őrzőm. Utánpótlás-játékosként rendre a torna legjobbja volt, pontkirály, hárompontos versenyeket nyert. Mondjuk volt kitől örökölnie a kosaras géneket, a nejem 200 meccset játszott az NB I-ben, Veszprémben, Fehérváron, a Zala Volánban. Krisztián szerintem futballistaként is megállta volna a helyét, már az Albacomp utánpótlásában szerepelt, de a középiskolás bajnokikra mindig elkérték a futballisták. Center volt, sok gólt szerzett, kapta a labdát, gyorsan befordult, aztán azonnal lőtt jobbal és ballal. Mindkét lábát jól használja.

- Ahogy önnek is jelentős előnyt jelentett, hogy remekül használta a legendás balost.

- Technikás labdarúgónak számítottam, nem voltam gyors, de láttam a pályán. Persze, abban, hogy az UEFA-kupa döntőjéig menetelő együttes tagja lehessek, volt szerepe a szerencsének is. Polgárdi szülötte vagyok, ott kezdtem focizni, fél évvel később kerültem a Vidibe. A gimnázium után nem fértem be a felnőtt csapatba, kölcsönadtak Várpalotára. Leginkább azért oda, hogy tele legyen az autó, amely Fehérvárról a focistákat edzésre szállítja. Jól ment a játék az NB I/B-ben, azaz a második vonalban. Akkoriban nagyon jó csapat volt Palotán, húzóember voltam, mondhatom, minden meccsen jól játszottam. A technikai vezető, Fejes Gábor látott a vasárnapi bajnokin, szólt, hogy vissza-igazolnak a piros-kékek. Annyi sérülttel rendelkeztek, hogy kedden visszaigazoltak, aznap edzettem a csapattal, másnap pedig kezdtem. Izgulni sem volt időm, annyira gyorsan zajlott minden.

- Emlékszik még a bemutatkozó derbire?

- Persze, 20 éves voltam, a Nyíregyházát fogadtuk és vertük 1-0-ra, Szirják Attila góljával. vele később is együtt játszottam, amikor bevonultam katonának, Mezőtúrra, a Honvéd Szabó Lajos SE-ben fociztam, az NB III-ban. A nyírségiek ellen végijátszottam a találkozót, nem is ment rosszul, vártam az újabb lehetőségre. Ami nem jött, hónapokon át ültem a padon, Szentmihályi Antal volt az edző, egyszer sem állított a csapatba. Előfordult, hogy 4-0-ra vezettünk, Tiber Laci – akivel nagyon jóban voltam és vagyok azóta is – kijött a kispadhoz, szólt a vezetőedzőnek, hogy cseréljen be engem, szokjam a légkört az élvonalban. Nem kaptam bizalmat a trénertől. Ezt azért is sajnáltam különösen, mert akkoriban az volt a szabály, ha valaki megfelelő élvonalbeli meccsszámmal rendelkezett, fél évet kellett katonáskodnia, én viszont másfél évet töltöttem az Alföldön. Feljutottunk az NB II-be, leszereltem, hívott az élvonalbeli Szeged, valamint a Siófok. Utóbbiakkal már gyakorlatilag megállapodtam, amikor a Vidi vezetői a Vasvári tanárát, a gimnáziumi osztályfőnökömet, Lakos Imrét küldték Mezőtúrra, aki meggyőzött, térjek haza. Tudták, hogy rá hallgatok. 1984 februárjában visszajöttem.

Wittmann Géza, középen az unoka, Zorka, valamint Krisztián, aki a nyáron, Szolnokról szerződött vissza korábbi csapatához, Kecskemétre

- Így utólag, jó döntés volt.

- Valóban. Kovács Ferenc volt az edző, ő azonnal számolt velem. Azon a nyáron pedig megkezdtük szereplésünket az UEFA-kupában. Hét meccsen jutottam szóhoz. Néha kezdőként, volt, hogy csereként, de olyan párharc is akadt, amikor nem jutottam szóhoz, a kispadon szemléltem az eseményeket. Madridban harminc percet kaptam, örültem a lehetőségnek.

- Ahhoz, hogy odáig eljussanak, kellett az ön találata is, a negyeddöntőben, a Manchester United ellen. Szinte kimondani is hihetetlen, nemzetközi kupa negyeddöntőjében, győztes gól az MU ellen.

- A szigetországban 1-0-ra kaptunk ki, itthon 1-0-ra győztünk, a hosszabbítás után jöttek a büntetők. Szabadrúgáshoz jutottunk, viszonylag távolról, egyértelmű volt, hogy mindig én állok oda. A közelebbi pontrúgásokat Szabó József végezte el, ő remekül nyeste el a labdákat a sorfal felett, ha messzebbről kellett, jöttem én. Oda már erő és ész is szükségeltetett... Ezen mindig viccelődünk Szabó „Tyantyival”. A régi társakkal a mai napig tartjuk a kapcsolatot.

- Mi volt a titka az akkori sikereknek?

- Leginkább az, hogy jó futballisták alkották az együttest. Összetartó közösség voltunk, valamint döntő az edző személye. Kovács Ferenc szigorú volt, kellő tekintéllyel, ráadásul ráérzett a megfelelő szerkezetre. A taktikát a képességeinkhez szabta, nem várt el többet tőlünk, mint amit meg tudtunk valósítani. Én a Partizan elleni mindkét meccsen a padon ültem, ugyanis a szerbeknél erős, komoly fizikummal rendelkező játékosok szerepelnek, én viszont nem voltam az a kimondott verekedős játékos. Ezért kimaradtam, ám a kombinatívabb, úgymond játszó csapatok ellen bizalmat kaptam.

- A nagy menetelést követően három évvel, 1988 nyarán, Zalaegerszegre távozott.

- A sikercsapat akkor már kezdett szétszéledni, a vezetők úgy ítélték meg, nincs bennünk több, új csapatot kell építeni. Volt játékos, aki magától ment, mást küldtek, akadt, aki az újságból tudta meg, hogy már nem számítanak rá. A Disztl testvérek egy évvel korábban távoztak a Honvédhoz, én 1988 nyarán szerződtem Zalába. Lejárt a szerződésem, Fehérváron nem szóltak, hogy számolnak velem. Még nem töltöttem be a 28-at, amikor invitált a ZTE. Két évet aláírtam. Kiestünk, de velem elégedettek voltak. A svájci másodosztályból kerestek, a Lausanne együttese, úgy volt, hogy csak a szerződést aláírni megyek ki, kiderült, próbajátékra. Úgy tűnt, maradok, végül mégsem sikerült. Visszajöttem Zalába, sok gólt rúgtam az NB II-ben, de nem jutottunk vissza. Aztán osztrák alacsonyabb osztály következett, kilenc évet játszottam Mischendorfban. Ott is hagytam abba a futballt. Edzősködtem gyerekekkel a sógoroknál, általában én szedtem össze a kölyköket kisbusszal a szomszédos falvakban és vittem edzésre. Szép időszak volt. Dolgoztam itthon, a Vidiben az utánpótlásban, a felnőtteknél Verebes József pályaedzője voltam fél évig, sajnos kiestünk. Vezettem a Gázszer tartalékcsapatát, ténykedtem a megyei első osztályban, Csóron, Polgárdiban, Agárdon, Velencén, hat éve már nem edzősködöm.

- Nem hívják?

- Már nem. Így meg tudom nézni a fiam szinte mindegyik bajnokiját, gyerekkora óta ott vagyunk a nejemmel a lelátón, ha Krisztián pályára lép. Megszokta és el is várja tőlünk. Ráadásul a meccseken is együtt lehetek az unokával, a tíz hónapos Wittmann Zorkával, aki a szemem fénye. A fiam neje is élvonalbeli kosaras, Kácsor Eszter Baján játszott, ott ismerkedtek meg.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában