Bakos Károly a mai napig járja tanítványaival a súlyemelő versenyeket

Hogyan került kapcsolatba a sportággal, miért éppen a súlyemelést választotta?

– Budapesten születtem, a XIII. kerületben nőttem fel, ahol az ötvenes években a gyerekek jobb híján egymást püfölték. Így aztán mindenki az ökölvívást, vagy a súlyemelést választotta, hogy támadás esetén meg tudja magát védeni. A fő oka azonban az volt, hogy az édesapám, Bakos János is a súlyok szerelmese volt. Nem is akármilyen módon űzte ezt a sportágat, tízszeres, örökös magyar bajnokként vonult vissza. Sok mindenbe belekóstoltam, végül apám javaslatára a súlyemelést választottam.

Miként kezdődött a karrierje?

– Apám nagyon ravasz volt, eleinte hozzá sem nyúlhattam a súlyokhoz. Mindig stikában emeltem, amikor nem látta. Én olyan típus vagyok, aki nem tudja elviselni, ha valaki jobb nála, ezért viszonylag korán, 20 évesen nyertem ifjúsági magyar bajnokságot, 55 esztendeje, 1963. március 2-án pedig világcsúcsot értem el.

Akkortájt sok kiváló súlyemelője volt az országnak, ez volt az oka annak, hogy „csupán” egy olimpián vett részt?

– Igen, a szerencsének ebben döntő szerepe volt. 1964-ben kimehettem volna ugyan a tokiói olimpiára, de az akkori „meghatározó embernek” nem voltam szimpatikus, így mást vittek ki. Két évvel később, Berlinben a vb-n 6., az Eb-n 5. helyen zártam. A mellőzöttség akkoriban nagyon bántott.

1968-ban, Mexikóban a 3. helyen végzett. Mekkora elégtételt jelentett ez önnek akkor?

– 10. voltam a világranglistán, mindenkit meg kellett vernem, hogy harmadik legyek. Sokat fogyasztottam, akkor három fogásnemben – nyomás, szakítás, lökés – kellett a legjobbamat nyújtani. Visszagondolva nem volt könnyű.

Bejárta a világot, nagyszerű eredményei a maiak számára elérhetetlen álomnak tűnhet.

– 1969-ben a varsói vb-n lökésben aranyérmes, összetettben ezüstérmes lettem, az Eb-n lökésben és összetettben is az első helyen végeztem. A vb-n öt világ-, és egy olimpiai bajnokot kellett legyőznöm.

A müncheni ötkarikás játékokról miért maradt le, hiszen akkor még csak 29 éves volt?

– A németországi olimpián az aranyérem legfőbb várományosa voltam, de nem sikerült az 1971-es év, majd utána a tatai edzőtáborban megsérültem. Egy lábteniszmérkőzésre új cipőt vettem fel, a tengó során leragadt a bal lábam, kifordult a bokám, és az orvosok nem tudtak vele mit kezdeni. Még néhány évig levezettem a BSE-ben ugyan, de már a civil életre készültem inkább.

Ezután jött az edzősködés, méghozzá Székesfehérváron, az Építőknél. Megtalálta a számítását a városban?

– A fél világot bejártam, de korábban még nem jártam Fehérváron. Megtetszett a város, vonzó volt, hogy akkoriban a térségben nem létezett a súlyemelés. Az alapokról indítottam az egészet, és jó volt önállóan dolgozni, nagyon élveztem. A szakosztály a rendszerváltásig működött, 16 éves munkám feküdt benne, amikor megszüntették az egyesületet.

Mikor, és hogyan került a Fehérvár Rugby Clubhoz?

– 2012-ben csöngetett be hozzám Gyolcsos Ferenc ügyvezető, aki anno nálam volt súlyemelő. Kérte, hogy segítsek be a rögbiseknél, akik ezzel párhuzamosan a súlyemelés felé is kacsingattak. Kicsi létesítménnyel rendelkezünk ugyan, de a célnak megfelel. Járjuk a versenyeket, nyugodtan mondhatom azt, hogy országszerte jobban ismernek minket, mint itt Fehérváron.