Utasi Linda: Szégyelltem magam, két napig aludni sem tudtam

– Nem volt könnyű szezon, és kimondottan nehezen indult.

– Az MTK ellen szereztük meg az első pontunkat az 5. fordulóban. Érdekes, ott bennünk volt, hogy nagyon kéne már egy győzelem, de mégsem voltunk befeszülve, inkább vágytunk már az első pontjainkra. Meg is lett a döntetlen, nyilván többet szerettünk volna, de aztán beindult a gépezet. Nekünk a lehető legrosszabb pillanatban jött a novemberi válogatott szünet, több szempontból is. Akkor vesztettük el sérülés miatt Besszer Borit, és végignézni azt a sérülést, ahogy állt a lába, komoly lelki sérülést okozott. Végül a meccset sem fejeztük be. De el volt átkozva az egész nap, tele volt rossz előjellel, az ellenfél a Mosonmagyaróvár is késett, de nem gondoltuk, hogy ez lesz a vége. Emiatt a védekezést újra össze kellett rakni. Olyan embereket rakni hármas védőbe, akik előtte életükben nem védekeztek ott. Kocsis Bettina talán egyszer-kétszer, a Kövér Lucának 18 évesen kellett ezt megoldania. De kihozta magából a maximumot, le a kalappal, amit idén végig csinált.

– Mik voltak a mélypontok és a csúcsok?

– Az egyik mélypont a kupakiesés Esztergomban. Tudtuk, hogy ha nem a legjobbunkat nyújtjuk, akkor kiesünk. Nem nyújtottuk közel sem. Olyan volt, mint a Kozármisleny elleni vereség, óriási szégyennel jöttünk le a pályáról, én két napig nem tudtam miatta aludni. Viszont a hazai győzelmek, a DKKA vagy a Budaörs ellen, olyan löketet adtak, hogy három napig a föld felett jártunk, még edzésen is. Majd jött egy másik rossz sorozat a szezon második felében. De ehhez hozzátartozik, hogy ekkor már 13 játékossal hoztuk le a meccseket, belső posztra alig voltunk hárman-négyen. Testileg iszonyatosan fárasztó, hogy hatvan percig nincs cseréd és fejben is bírnod kell. A végén, ahogy a Vasas ellen tíz góllal nyertünk, ezt elképzelni nem tudtam volna.

– Mindezt csapatkapitányként. Mennyire lepődött meg a kinevezésen? 

– A felkészülési tornákat úgy csináltuk végig, hogy néha engem, aztán sokszor mást küldött a vezetőedző labdát választani. Igazából nem lett kimondva, nem hangzott el, hogy én leszek a csapatkapitány, hanem az első meccsen engem küldött oda Horváth Roland a labdáért, az pedig a kapitány dolga. Talán még a szezonkezdés előtt említette, hogy számít rám, de nem kérdezett, csak utóbb kinevezett. Nyilván meglepett, mert nem éreztem készen magam erre a felelősségre. Nem is én vagyok a legidősebb a csapatban, ezért azt gondoltam, hogy a Tamarát (Smbatian) fogja kijelölni, de ez ellen az szól, hogy magyar csapatban általában nem szoktak külföldi kapitányt választani. Viszont jövőre már mondanám, hogy nem én vagyok a rangidős, hiszen itt lesz majd Szabó-Májer Kriszti.

– Ez ennyire evidens, hogy ő lesz? 

– Én abban nőttem fel, hogy mindig a rangidős a csapatkapitány, mert nyilván a fiatalok is rá hallgatnak jobban. Kriszti ráadásul igazi tyúkanyó alkat, mindenkivel törődik, mindenkihez van egy jó szava. Persze ha a vezetőedző felkér, hogy jövőre is én legyek, akkor örömmel mondok igent. De Kiki tapasztaltabb játékos, több mindent megélt, én is sokkal jobban felnézek rá.

– Mennyire volt teher ez a felelősség? Rakott valami pluszt a vállára, vagy inkább pozitívan hatott? 

– Teljes mértékben fel kellett dolgoznom és sokat változtatott is rajtam. Édesanyám már a szezon közben is jelezte, hogy mennyit változtam. Ha esetleg otthon valami történt, és ő nem tudta hogyan oldja meg, akkor én elmondtam neki nyugodtan én mit tennék. Úgyhogy szerintem pozitív irányban hatott rám, éreztem a súlyát. Elvégre ott szerepelt a nevem mellett, hogy csapatkapitány. Ugyanakkor száz százalékig nem éreztem magam annak, mert annyira kis különbség van életkorban az egész csapatban.

– Nem lehet, hogy kevésnek érezte magát ehhez valahol tudat alatt?

– Maximalista vagyok. Mindig többet várok saját magamtól. Nem is feltétlen kevésnek éreztem magam, hanem inkább az volt bennem, hogy még nem értem el semmit ahhoz, hogy rám azt mondják, csapatkapitány vagyok. Fura kimondani, de a mögöttem érkező új generáció is már nagyon más, nem úgy néznek fel egy felnőttre, vagy egyáltalán nem úgy néznek fel egy tapasztalt játékosra, ahogy mi régebben. Persze rám nincs is miért felnézni. Ezért is lepett meg a szezonzáró csapatbulin, mikor odajött hozzám a Kövér Luca, hogy „Te vagy a legjobb csapatkapitány!”

– Jól érzem, hogy ezzel küzdött egész évben, és talán még most is? 

– Én állandóan küzdök saját magammal. Végül jó irányt vettek a dolgok – az utolsó két meccset kivéve –, de egész szezonban ezen gondolkoztam. Nyilván volt olyan meccs, amikor úgy voltam, hogy akkor most nekem kell felvenni a munkáskesztyűt, elvégre én vagyok a csapatkapitány, nekem kell a legjobbnak lenni, nekem kell vinnem a hátamon a csapatot. De sok olyan is volt, amikor nagyon kevésnek éreztem magam, és utána szégyelltem, hogy nem úgy teljesítettem, ami egy vezérhez méltó.

– És mikor érkezhet el a pillanat, amikor elhiszi magáról?

– Sokan mondták, hogy mekkora tehetség vagyok, milyen jó meglátásaim vannak. Nem akarok álszerénynek tűnni, tudom magamról, hogy van egy bizonyos tehetségem, ami másban nincsen meg, vagy legalábbis kevés játékosban. De a mai napig van valami gát. Nem jöttem még rá, hogyan tudnám átlépni, de talán a következő szezonban valahogy sikerülni fog.

– A vezetőedző azt mondta, azért választotta csapatkapitánynak, hátha ez lesz az a bizonyos lökés. 

– Valahol segített, mert jobban elhittem, hogy igenis jó játékos vagyok, el tudok érni ennél sokkal többet. Viszont azt nem tudom megmondani, hogy amikor esetleg nem úgy teljesítettem, akkor mi akadályozott meg ebben.

– A szezon vége valóban nem sikerült túl jól Önnek. 

– Ez tény. Viszont a szezon végén annyira kevesen voltunk, hogy jóval könnyebb volt belőlünk felkészülni. És még így is mi lőttük a legtöbb gólt támadásban. Ennek ellenére azt éreztem, hogy én például már alig tudok valamit csinálni, mert annyira csak rám fókuszál mindenki. Emlékszem a Vác meccs előtt hallottam valakitől, hogy az egész videózásuk szinte csak rólam szólt. Azon a meccsen például nagyon rosszul is játszottam. Egyszerűen ki kell bogoznom, ami miatt még most sem hiszem el száz százalékban, hogy tehetséges vagyok, és meg tudok tenni olyan dolgokat, amiket más nem biztos.

– Azt tudja, hogy mennyire szeretik a fehérvári szurkolók? Kicsit elnézőbbek is a lelátón, ha ön hibázik. 

– Tudom, hogy szeretnek, mert nyilván egy szurkoló mindig szereti a játékosait. Biztos kicsit más polcon vagyok, mert itt nőttem fel a szemük láttára. De soha nem várom el senkitől, nem is engedem meg senkinek, hogy velem elnéző legyen. Nem tudom elviselni, mert fordított esetben ez engem is nagyon idegesít.