Elhunyt Barabás Zsolt, korábbi szövetségi kapitány

Barabás Zsolt 1947. november 8-án látta meg a napvilágot, a Székesfehérvári Vasasban kezdte a kézilabdát, főiskolai tanulmányai alatt szerepelt a TFSE együttesében, sportolói karrierjét a Székesfehérvári MÁV Előrében zárta le, 1973-ban, mindössze 26 évesen. Az edzősködés jobban vonzotta, tanárember lévén kiválóan bánt a gyerekekkel, 24 esztendős múlt, amikor már csapatot irányított, a járműjavító ifjúsági gárdáját. Rövidesen rá bízták a felnőttek vezetését is, majd a moszkvai olimpia évében, 1980-ban a női juniorválogatott szakvezetője lett. Hat éven át dolgozott velük, aztán következett az igazán nagy kihívás, a felnőtt női válogatott szövetségi kapitányi posztja, 1986-tól, két éven át látta el a feladatot.

Kuvaitban vállalt munkát, az olajország férfi élklubjánál, az Al-Salmiyánál, egy esztendő múltán, 1989-ben tért haza, átvette a hazai mezőnyben már akkor is meghatározó Tisza Volán irányítását, két évig irányította a szegedi férfiakat. Pécsen dolgozott a következő idényben, női, élvonalbeli csapatot edzette, majd az NB I-es Alcoa női csapatának kispadjára ült, szülővárosában.

Ez volt az utolsó, kézilabdás munkahelye, a kilencvenes évek derekán, a szezon zárása előtt állt fel a kispadról, a folytatásban nem vállalt munkát a sportágban. Az eseményeket követte, néhány éven át még járt meccsekre, de a folytatásban televízión keresztül figyelte a nagyobb, hazai rangadókat, nemzetközi összecsapásokat, valamint a férfi és női válogatott szereplését a világversenyeken.

A sporttól nem szakadt el, az Ybl Miklós Szakgimnázium, Szakképző Iskola és Technikum testnevelőjeként dolgozott, majd a felsőoktatásban következett az újabb feladat, a Kodolányi János Főiskola tanszékvezetője lett. Imádta, hogy a tizenévesekkel, de már felnőttekkel szerettetheti meg a sportot, megszervezte a főiskolák hazai jégkorongbajnokságát, a Raktár utcai eseményeken jól szerepeltek tanítványai. Az Alba Volán hokicsapatánál is dolgozott, előbb az utánpótlás csapatok, majd a felnőttek erőnlétére ügyelt, otthonosan mozgott a jégcsarnokban. Bár a munkát megkövetelte, remek hangulatban vezényelte a tréningeket. Következetes volt, szigorú, ugyanakkor rendkívül emberséges, két gyakorlat, a súlyok emelgetése között mindig belefértek a viccelődések.

Az utóbbi időben, ha kérdezték a kézilabdáról, elmondta a véleményét, de nem kezdeményezett beszélgetést korábban imádott sportágáról. Amikor tizenöt éve a főiskolán, egyik rendezvényen összefutottunk, az előző napon, az aktuális világversenyen vereséget szenvedő, ezzel az éremért vívott csaták előtt, balszerencsés körülmények között búcsúzó női csapat utolsó meccséről beszélgettünk. Lerajzolta az általa üdvözítőnek hitt támadási variációt, szerinte a játékosok közül kit kellett volna pályán tartani, úgy vélte, ha a szakvezető is úgy gondolkodik, mint ő, talán sikerrel lehetett volna befejezni az utolsó akciót. Majd legyintett és hozzátette. „Lehet, ez sem vezetett volna eredményre, én csak kívülről okoskodom.”

Az utóbbi két évtizedben különösen az északiak rendkívüli előretörését figyelte, férfi és női vonalon egyaránt. Mesélte, a nyolcvanas évek elején nagyon sokat utazott a női utánpótlás együttessel, féltve őrzött egy válogatott melegítő felsőt, amit egy 1987-as, norvég túrán viselt. Csapata megverte a skandinávokat, akik az utóbbi évtizedben a franciák mellett egyeduralkodói a sportágnak. „Magabiztosan nyertünk ellenük, oktattuk őket, tőlünk tanultak. Közben kidolgozták az akadémiai rendszert, nagyon odafigyeltek az utánpótlásra, meg kell nézni, mi hol járunk most és ők hol tartanak.”

Fehérvári otthonában érte a halál szerdára virradóra. A párizsi, olimpiai közvetítéseket természetesen figyelte, szurkolt a magyaroknak, örült nem csak az aranyérmeknek, értékes helyezéseknek, minden egyes győzelemnek. Barabás Zsolt november elején töltötte volna 77. életévét.