Aleppó mint a XXI. század jövőképe? Interjú egy készülő színházi előadásról

Hogyan képes az Antigoné Aleppóról beszélni napjainkban? 

– Ez egy olyan kép, amivel könnyű fölvezetni az egészet, noha sajnos több ilyen hely van. Nem konkrétan Aleppó, amiről itt szó lesz, hanem az a jelenség, ami Aleppóban történik. Amikor a megszokott rend fölbomlik, a társadalom, amikor fölbomlik. Közvetlenül egy ilyen, a társadalom felbomlását követő időben játszódik az előadás. Aleppó – amit tudunk róla – ilyen értelemben egy nagyon-nagyon beszédes és nagyon aggasztó kép: társadalmi feszültség vezetett el idáig, egy robbanásszerű társadalmi feszültség, ami napjainkban is, sajnos, egy komoly eshetőség.

Ezt érzi itt magunk körül Európában? 

– Abszolút. A korban érzem ennek a veszélyét. Azt érzem, hogy ez a társadalom a tűzzel játszik. Nagyon sok mindent föl lehetne sorolni, sajnos még a jövőkutatóktól is azt lehet hallani, hogy ez az egyik legvalószínűbb kimenetele ennek a századnak. Túl itt például a klímaszorongáson, meg egyebeken, amiket inkább ismerünk. Nem ez az igazi veszély, hanem az, hogy az ezzel együtt járó problémák odáig eszkalálódnak, amely a társadalom szétesésével fenyeget.

Ezek szerint picit a jövőben játszódik az előadás, de nincs kimondva egy adott terület, egy adott évszám? 

– Nincs, nincs, semmi ilyen. Ez csak egy utalás, egy lehetőség. Szophoklész fölvázolt egy alaphelyzetet, egy kiindulási pontot: egy polgárháború utáni, közvetlen azutáni nap, és az első rendelet megalkotása. Ezt mi úgy értelmezzük, hogy egy háborús környezetet teremtünk. Azért, hogy ez a kiindulási pont jól átélhető legyen.

Milyen lesz a díszlet, a jelmez? Hogyan mutatja meg ezt a háború utáni pillanatot? 

– Vereckei Rita a díszlet- és jelmeztervezője az előadásnak, akivel itt a színházban, és még korábban, színészként is sokszor dolgoztam együtt. A díszlet is a kiindulási pont megalkotását szolgálja. Megvannak ennek a maga eszközei, és itt nemcsak a natúrára gondolok. A színházi díszlet alapvetően költészetet is képes kifejezni. Ritával azért nagyon jó dolgozni, mert ő ezekre rettenetesen fogékony. Nekünk most itt ez kell, ennek a lepusztultságnak az ábrázolása, ebben túl sok kérdés nincs is. A következő fontos kérdés az, hiszen ez csak a külső környezet, hogy mi történik az emberrel. Mi arról beszélünk sokat, hogy szinte párhuzamos ez a külső és belső lepusztulás, vagy krízisállapot, ami után újra kell kezdeni. Engem az újrakezdés érdekel, hogy hogyan és mire lehet építeni arra nézve, hogy hogyan nézzen ki a jövő.

Milyen szöveggel dolgoznak? Módosul-e, akár kortársiasodik-e a próbafolyamat során? 

– Elég hosszasan és bonyolultan kéne erre válaszolnom…

Itt az alkalom! 

– Jó. [Nevet.] Alapvetően, amit tudtam, az az, hogy nem szeretnék koncepciót gyártani. Nem a saját olvasatomat szeretném mindenáron ráerőszakolni erre az anyagra. Engem kifejezetten az érdekelt, hogy a Szophoklész-mű hogyan működik, mi ez a szerkezet, ezt megérteni. Minden fordításnak ugyanaz a baja, vagy legtöbb esetben, hogy egy koncepciót próbál meg éltetni vagy bizonyítani. Minden egyes fordítás egy adaptáció is egyben. Nincs autentikus szophoklészi mű, ahhoz az ógörög kultúrának léteznie kellene, amire vissza lehet mutatni. Vannak nyersfordítások, amelyekből elég jól ki lehet indulni. Próbáltam ilyen nyersfordításokat mintául venni. Van egy elég jó német kezdeményezés, amely az antik világgal foglalkozik. Nekem a német nyelv nem annyira távoli, ezen el tudtam indulni. Ez alapján kezdtem el szűrni a különböző fordításokat, és az elérhető magyar fordítások közül végül úgy döntöttünk – Tucsni András dramaturggal közösen, illetve még megkérdeztem több barát, kolléga véleményét is –, hogy a legelső magyar fordítást használjuk. Csiky Gergely nevéhez fűződik, ez egy XIX. századi fordítás. Ahogy elkezdtem összevetni a német nyersfordítással, azt láttam, hogy ez az, ami egy kifejezetten autentikus szöveg, ez nyilván abból is fakad, hogy akkor az ógörög nyelv még a műveltség része volt, ahogy ma nem az. Csiky mellett szólt az is, hogy ő színházi ember volt, ezeket a drámákat ő színpadra is állította. Ő az egyetlen, aki a teljes trilógiát lefordította. Sőt mi több, akkor a Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság bírálta ezeket a fordításokat. Vagyis ez egy jóváhagyott, „minőség-ellenőrzött” fordítás. Végül: vannak olyan szavak, amelyek helyett szerencsésebbeket találtunk, és egy-két mondatszerkezet is megváltozik, de alapvetően erre a XIX. századi műre támaszkodunk, ez az egésznek a gerince.

Más. Fehérváron ezelőtt nem rendezett. Máshol? 

– Nem nagyon. Volt egy Rómeó és Júlia 2014-ben a Pesti Magyar Színházban, de azt egyáltalán nem olyan szándékkal, mint most, ott színészként maradt bennem valami egy szereppel kapcsolatban. Adódott egy lehetőség, amivel akkor élni tudtam.

Rendezőként most debütál a Vörösmarty Színházban. Hogyan fogadta a társulat azt, hogy most szemben ül? 

– Nyitottan. Erről a társulatról nagyon sok jót lehet mondani, de az, ami ebből a szempontból talán a legfontosabb, hogy ez egy értékközpontú társulat, és mindig a munkára nyitott. Érdeklődéssel várták azt, hogy mi az, ami az én fejemben van. Nyilván az, hogy mi egyébként kollégák vagyunk, és egy próba után lemegyünk a lövészárokba, és játsszuk az előadásokat is, ez azért sok mindent megkönnyít. Nagyon jól ismerjük egymást.

Egyébként hogy volt a művészeti vezetéssel? Megkereste őket azzal, hogy rendezne, vagy adott volt az Antigoné? Hogyan találta meg a feladat? 

– Nekem már egy ideje problémám, hogy színészként érzem a határaimat, szeretnék valahogy egy másik fejezetet nyitni, mert nagyon szeretem a színházat, és nagyon fontos nekem a színház, de színészként nem motivál kellőképpen, vagy nem minden esetben. Ez engem zavar, mert én nem szeretek úgy csinálni bármit, hogy nem vagyok motivált, mert nem tudom úgy csinálni. A színházat semmiképp. Itt tényleg muszáj, hogy az embert nagyon foglalkoztassa, és érdekelje az, amit csinál! Az egy kérdés volt bennem, hogy jó, de akkor mit és hogyan? Felhalmozódott bennem tapasztalat, ismerem a színház működését, ez hozta magával, hogy végül is úgy döntöttem, ezt megpróbálnám. Konkrétan az Antigonét vetettem föl; a pandémia miatti lezárások alatt merült fel bennem ez az egész gondolat, ötlet. Fölvetettem egy szerződtetési tárgyaláson, a színház nyitottan, befogadással állt hozzá, magukénak érezve a gondolatot.

Mióta próbálják az előadást? 

– December eleje óta. 

Mi az, ami leginkább meglepte a rendezés során? 

– Kifejezett meglepetést nem tudok még mondani. Valamennyire azért már felkészült voltam, tudtam, hogy honnan kell várni a veszélyes ütéseket a sötétben, hogy mi az, ami elől el kell hajolni. Ezek alatt főleg azt értem, hogy az ember azért ilyenkor saját magával szembesül, ez egy tükörbe nézés. Erre az a Rómeó és Júlia rendezés jó volt, aközben jöttem rá, hogy a rendezés ugyanúgy egy tükörbe nézés, mint általában az alkotói folyamatok. Ami konkrétan ennek a műnek a kapcsán merült föl, és valahogy most értettem meg – persze ezeket mindig kimondjuk –, hogy a színháznak ez az egész görög, ógörög kultúra, ez a gyökere; a dráma az itt született. A színház, amikor meg akarta magát újítani, mindig ide nyúlt vissza. Azt gondoljuk, ezek olyanok, mint a barlangrajzok, hogy a mai festészethez képest ezek egyszerűek, és a mai fejünkkel nekünk kéne tudni azt, hogy ez hogyan működhetett, mit akart jelenteni. És akkor most jön a lényeg: az a döbbenetes, az igazán nagy meglepetés, hogy Szophoklész mennyi mindent tud rólunk most! Rólunk, akik 2500 évvel utána vagyunk. Pontosan tud rólunk mindent! Nem azt akarom mondani, hogy nincsen semmi új, hanem azt, hogy Szophoklész tudja, hogy változatlanok maradnak az embert foglalkoztató kérdések. Az embert mindig ugyanaz foglalkoztatja, ugyanazokhoz a témákhoz nyúl mindig vissza fejben.