Sok személyes gondolat és érzelem mozgatta a kántortanító tollát, akit elsodort a háború - Nagyapja naplóját szedte kötetbe Kaszás István

Nézem nagyapjának megsárgult fényképét, és az jut eszembe, amit ilyenkor mondani szoktak, hogy a megdöbbentő hasonlóság miatt le sem tagadhatná a vérrokonságot. Néhai Kiss László Kecskeméten született 1889-ben, a tízgyermekes családban ő volt a nyolcadik. Közelebbi felmenői kovácsmesterek, szűr­szabók és gazdálkodók lettek, ám ő Nagykőrösön népiskolai tanítói oklevelet szerzett. Felső­regmecen kezdett tanítani, de a nagy háború hét évre elragadta tanítványaitól, szeretteitől. A református kántortanító 1914-ben lett a kecskeméti császári és királyi 38. gyalogezred katonája. Egy év után a szerbiai frontról – ahol lábon lőtték – ezredével a galíciai harcmezőre került. Szörnyű csaták után esett fogságba egy olyan helyzetben, amikor már semmi esélye nem volt a további küzdelemnek. 

– Nem sok választási lehetőségük lehetett az első világháború során orosz hadifogságba került katonáinknak az Irtisz folyó partján, a szibériai Tobolszk melletti lágerben. Körben mocsaras vidék és őserdő, októbertől májusig fagyos idő, szökésre, szabadulásra esély szinte semmi. Zord körülmények, kevés étel, sok munka és mínusz 30-40 fok hideg, hullámzás a remény és a reményvesztettség között, miközben járvány tizedelte a fogolytábor lakóit. Több mint egymillió magyar hadifogoly sorsa volt ez az első világháború alatt és után – mondja Kaszás István, aki a nagyapa naplóját kötetbe szerkesztette, amely a Püski Kiadó gondozásában látott napvilágot. A könyvbemutató március 30-án, szerdán 17.30-kor kezdődik a fehérvári Szent István Művelődési Házban. 

– A harcok részleteiről, a rohamokról nagyon visszafogottan írt – jellemez Kaszás István. – Például csak ennyit, pedig a földi pokol volt: „Az oroszok hat sorban hosszú szuronyokkal támadtak, mi két sorban rövidebb szuronyokkal szálltunk szembe velük.” Vagy máshol ezt: „Az orosz általános támadást kezdett és a jobb- és a balszárnyat oldalba kapva sturmolt és hátba támadt minket. Lőttünk 20-25 percig hevesen, de midőn az oroszok három oldalról és hátulról is közeledtek, kénytelenek voltunk kiugrálni az árokból, és megkezdtük a visszavonulást, melynél borzasztóbbat még nem láttam. A hátunk megett volt egy erdei út kissé srégen, ezen még nem volt muszka. Itt 40-50-en vonultunk vissza, de az oroszok folyton a nyomunkban voltak. Mi lőttünk olykor vissza, és ők is folyton lőttek utánunk. Így tartott ez a hajsza jó másfél kilométeren át a Bug folyóig, de oda az egészből már csak 5-6-an értünk, a többi részint megsebesült, részint meghalt. Ott már voltak többen és mondták, nincs menekülés.” 

A nagy háború alatt a legtöbb hadifogolytábor – körülbelül háromszáz – Orosz­ország területén létesült, ebből nagyjából kétszázötven Szibériában volt. 
– Sok személyes gondolat és érzelem mozgatta a kántortanító tollát, a szépen írt bejegyzések csak a reményvesztettség és a sikertelen szökési kísérlet utáni, börtönbe zárt időkben lettek durvábbak és rövidebbek – folytatta Kaszás István. 

Amikor elszánta magát a napló kiadására, az előkészületek közben az egykori rab papírjai között megtalálta harminchét fogolytárs nevét, azokét, akikkel együtt raboskodott. A harminchétből tizenkilenc név át lett húzva, ők soha nem tértek haza. Az unoka a naplóból idéz: „Most érzem csak igazán, mi az a honvágy! Be-bemegyek az erdőbe, leülök a tisztáson egy fatönkre, és nézek dél felé, ahol az én kedveseim talán, mint holtat siratnak. Nézek-nézek és kicsorduló könnyeimen keresztül is tisztán látom az én szeretteimet. Istenem-Istenem, mikor juthatok hozzájok?” 

Annak ellenére, hogy a nagyapa szökési kísérlet miatt megjárta a börtönt is, a napló túlélt hat kemény esztendőt. Pedig a szavak is kemények voltak, amiket helyenként beleírt. Mivel látta, ahogyan fogságba esett, sebesült bajtársait szuronnyal gyilkolják az oroszok, megvadult csordának, vadállatoknak nevezte őket, pedig nem tudhatta, hogy még ők voltak a jobbak: a következő világháború kommunista katonáinak többsége már végképp nem ismert sem Istent, sem embert. Pista, az unoka emlékezetében mégis úgy maradt meg a nagyapa, hogy az oroszokról soha rosszat nem szólt, de ha a televízióban lövés dördült, azonnal felállt és távozott. Csak annyit szólt: „Volt nekem ebből éppen elég.” 

A foglyok először északra, az Onyega- és a Ladoga-tó környékére kerültek, ahol vas­utat építettek hónapokon át, majd 1916-ban egyik fogolytábortól a másikig utaztatták őket vagonokba zárva. A végállomás Tobolszk lett, ahol több mint három és fél évet töltöttek el erdőirtással, vasútépítéssel. Aztán 1920 nyarán, a polgárháború alatt Szentpétervárra vitték őket, ahol a tiszteket és „intelligenseket” börtönbe zárták. A foglyokat 1921 októberében szabadították fel, és utána érkeztek haza Magyarországra. 

– A túléléshez nem volt elegendő a szegényes koszt, a lelket tápláló ima és a baj­tár­siasság. Nélkülözhetetlen volt a derű, az apró örömök számbavétele, valamint sze­retteik állandó megidézése gondolatban, vágyban és álomban. Ennek is hű tanúja a rendkívüli hadi és fogolynapló – csukja be a karcsú kötetet Kaszás István. Milyen személyes emlékei maradtak a nagyapáról? – Nagyszüleim 1959-ben hozzánk, Székesfehérvárra költöztek. Tizenkét éven át egy szobában laktunk, és a hatvanas években odaültetett a rádióhoz, s együtt hallgattuk Arany János Toldiját, a színházi közvetítéseket. Lélekben igazi kántortanító maradt halála napjáig. Munkáját el­ismerték, időskorában is derűs társasági életet élt. Míg ereje engedte, vasárnaponta istentiszteletre járt, a gyülekezet kórusában énekelt, és mindennap megivott egy kevés bort. Szomorúan vette tudomásul, hogy hetente látogatott baráti köre egyre inkább fogy. Halottak napján mindig az egyik székesfehérvári első világháborús emlékmű oldalát díszítő rohamsisakhoz tett virágot. Megélhette déd­unokái megszületését, kilencvenkét éves korában csatlakozott bajtársaihoz a mennyei seregben.