„Én felmentem Zsoltot...”

A „Hópárduc” tragédiája után hitvese sokat szerepelt a médiában, mesélt a hegymászásról, a serpákról, a csúcsokról, és Zsoltról. Kevesen kérdezték azonban Sterczer Hildát, a két gyermekes édesanyát, a nőt, és persze a hegymászót, akinek az elmúlt hetekben újra és újra szembe kellett néznie férje elvesztésével. Vajon milyenek az esték, amikor a négyéves Gerda és a másfél éves Soma elalszik?

Otthon, Pátkán jártak a napokban Sterczer Hilda és gyerekei, a négyéves Gerda és a másfél éves Soma

– 24 évesen kezdtem el túrázni, majd jött a hegymászás. Amikor először a Magas-Tátrában jártam, tudtam, megérkeztem. Sok dolgot kipróbáltam már, a szabadságot mégis az adta meg számomra, amikor bakancsot húzhattam. Nőként, hegymászóként ismertem meg Zsoltot. Másztam vele 8000-est is, s nem is volt kérdés, hogy szeretnénk családot alapítani, gyermekeket. Gerda épp egy expedíció alatt érkezett – mesélte Sterczer Hilda, aki elmondta: a túrázás és a hegymászás adta meg neki a szabadság érzését, s mindig is abban bízott, férje is hasonló gondolkodású lesz. Ezért sosem fékezte Zsoltot, akit magánál tehetségesebbnek is tartott.

– Azt mondta: minden expedíciónál számolni kellett azzal, hogy például egy lavina elsodorja Zsoltot, de arra nem gondolt, hogy átlépi azt a bizonyos határt.

– Tulajdonképpen felmentettem Zsoltot. A kérdés, mi lett volna ha mindig is ott lehet az életünkben. Zsolt minden expedíción a határon mozgott. Az élet, a szabadság, az eufória, a veszély határán. Azt hiszem, ezúttal egyszerűen nem érzékelte azt a határt, s nem látta előre, hogy szervezete összeomlik, nem bírja tovább. Peti (Kiss Péter) túlélhette volna, ha nem megy vissza Zsoltért.

– Zsolt meghatározó alakja volt a hazai hegymászásnak az utóbbi tíz évben.

– És Peti hihetetlen nagy reménysége lehetett volna ennek a sportágnak. Olyan tehetség, melyre 20 évet kell várni. Olyan emberek voltak ők ketten, akik másokat is képesek voltak nagy teljesítményre sarkallni. S most mindketten elmentek. Hiszem azonban, hogy ennek a sportágnak van jövője, s én ezt szeretném segíteni. Arra biztatom a fiatalokat, hogy másszanak, próbálják ki a hegymászást. Ahogy teszem majd én is. Hiszen biztosan fogok még mászni, talán itt, a közeli Alpokban. Ha az ember szereti a hegyet, a mászást, akkor sosem áll meg. S ha a gyerekeim a hegymászást választanák, engedném, bármennyire is félteném őket. Zsoltot ez tette igazán boldoggá, ahogy engem is, nekik is meg kell hát adni erre az esélyt. Szeretném így, ezzel is megőrizni Zsolt emlékét.

– Gerda és Soma mit érzékel Zsolt halálából, a körülményekből?

– Soma még pici, nem érzi édesapja hiányát. Az utóbbi időben Zsoltnak annyi teendője akadt, hogy kevesebb ideje maradt ránk. Gerda azonban már más. Tudja, hogy meghalt az édesapja. A legnehezebb feladat számomra az, hogy megértessem vele, ez miként is történhetett. Arról már hallott, hogy vannak halálos kimenetelű balesetek, de Zsolttal nem baleset történt. Szüleim persze mindenben igyekeznek támogatni, de ez egyedül az én feladatom. Ahogyan például a halotti bizonyítvány kikérése is, ami igen körülményes. Nepálon, s Indián át juthatnak haza a hivatalos iratok.

– Mikor marad idő a gyászra?

– Az esti órákban, amikor a gyerekek már alszanak, akkor marad idő emlékezni, s arra, hogy kiadjam magamból a fájdalmat. Most még annyi a megoldatlan feladat, a Zsolt után maradt elvarratlan szál, hogy ezek szinte kitöltik a napjaimat. De a legfőbb, hogy nem sírok mások előtt. A gyász intim pillanat, olyan, mint a születés, s ezeket az érzéseket nem adom ki másnak. Arra törekszem, hogy megőrizzem Zsolt alakját, emlékét, s ebben határainkon innen és túl is sokan segítenek. Hamarosan indulunk Erdélybe egy megemlékezésre, ahol Zsoltot igazi bálványként tisztelték. Ott majd a gyermekeink is átélhetik, megérezhetik, mennyi szeretet övezte édesapjukat. Augusztus végén pedig teljesítménye előtt tisztelegve egy túrát szervezünk a Tátrában. S ott egy névtelen temetőben együtt emlékezünk Zsoltra, s mindenütt, ahol egy kő, kopjafa, vagy egy szál virág őrzi nevét.