Simon Gábor a munkában is maximalista

Ülünk a főorvosi szobában, a falon képek, rajtuk a példaként tisztelt tanítómesterek, egy igazi tablókép az osztály dolgozóival, no meg a naptár, benne a négy gyönyörű unoka fotói. Sportképet nem látok, pedig akár az is lehetne a többi között, hiszen Simon Gábor főorvos életében főszerepet játszott, játszik a sport. Akár másképp is alakulhatott volna a sorsa.

– Örök életemben sokat mozogtam, sportoltam, ötödikes koromtól az atlétikától a kézilabdáig, a futballig mindenfélét kipróbáltam, a labdajátékokat szerettem a leginkább. A nagybátyám tornatanár, ő volt a példaképem, én is testnevelő akartam lenni – meséli a főorvos, aki a középiskolát is ennek megfelelően választotta: Szegeden, a Radnóti gimnázium sporttagozatára járt. Aztán jött egy komoly beszélgetés. – Harmadikos voltam, édesapám egyszer leültetett és azt mondta: eddig nem szólt róla, de tudnom kell, édesanyám – aki a háborús időszakban négy évet elvégzett a debreceni orvosi egyetemen, és a születésem miatt hagyta azt abba – szeretné, hogy folytassam, amit ő elkezdett, valósítsam meg az álmát, legyek orvos. Hát erre nem volt mit mondani: érettségi után a Szegedi Orvosi Egyetemre jelentkeztem. Ott ismertem meg a feleségemet (Gervain Judit gasztroenterológus főorvos), aki tősgyökeres fehérvári, ő csábított ide – mondja mosolyogva Simon Gábor, aki a kérdésre, miért éppen ezt a szakterületet választotta, így felel:

– Édesanyám révén ükszülőkig visszamenően pedagógus őseim voltak, végül ő is pedagógus lett. A gyerekekkel való foglalkozás családi örökség.

Simon főorvos ma sem csak a papírokból ismeri a betegeket, az osztályon kívül Fehérváron és Velencén is rendel, követi, gondozza a fejlesztésre szoruló babákat

Az ifjú doktor az 1975-ben letett első szakvizsga után úgy döntött, a neonatológia (újszülöttgyógyászat) felé indul tovább. Akkoriban sok volt a születés körül idegrendszeri sérülést szenvedő baba, ez a tény fordította Simon főorvost később a fejlődésneurológia irányába. A szabadság-hegyi gyermekgyógyintézetben Katona professzortól tanult, aztán maga is elkezdte a hasonló sorsú gyerekeknek a gondozását Fehérváron.

– A fejlődésneurológiát ma is munkám fontos elemének tekintem, az idegrendszeri sérülések korai felismerése és kezelése lényegesen javít a prognózison – mondja. Simon főorvos ma is minden koraszülött és beteg újszülött babát megnéz, mielőtt hazaengedik az intenzív osztályról, a betegek fejlesztését és a fokozott megfigyelést igénylők gondozását Fehérváron és Velencén is végzi.

De nem csak a kórházban tartotta fontosnak tenni a sérült gyerekekért. Az országban elsőként, az óvónőkkel összefogva szervezték meg a városban 1983-ban a mozgássérült gyerekeknek az integrált óvodai csoportot, amely előbb a felsővárosi templom melletti, aztán a Forfa óvodába került, onnan a Rákóczi oviba, ahol ma is működik. Nem sokkal ezután a Velinszky (ma Németh László) iskolában is megvalósult az integráció, ott tornatermet alakítottak ki, a bölcsődés korúak pedig a József utcában találtak otthonra. A főorvos tíz évig járt ki hozzájuk, aztán az osztályvezetői kinevezés miatt kevesebb idő jutott erre.

Simon Gábor ott volt az enyingi négyes ikrek születésénél („Nagyot néztünk, amikor a várt három baba után egy negyedik is a világra kéredzkedett – jegyzi meg mosolyogva”), kezelte is őket a koraszülötteknél fellépő jellegzetes súlyos fertőzés miatt – sikerrel. Talán a körülöttük levő sajtófigyelemnek is köszönhető, hogy egy év múlva előléptették főorvosnak – mondja. Egy év múlva megbízták, két évre rá kinevezték osztályvezetőnek – Schuller Dezső professzor javaslatára, aki a volt és jelenlegi tanszékvezetők között, a harmincéves jubileumra rendezett ünnepségen is megtisztelte jelenlétével, hogy elmondhassa: jól döntöttünk annak idején, Gábor!

És erre rábólinthatunk: bizony, jól döntöttek. A Simon főorvos kinevezése óta eltelt időben óriásit változott az osztály: a modern struktúrájú, komfortos, a gyermekgyógyászat csaknem teljes palettáját felölelő részleg valóban európai színvonalú ellátásra képes. A kiváló szakember gárdát fokozatosan sikerült felépíteni és megtartani. Nem véletlenül jönnek ide szívesen a rezidensek: hamar kapnak önálló feladatot, érdekes esetekkel találkoznak, tanulhatnak, mert a tapasztalt kiváló képzettségű idősebb kollégák nem restek foglalkozni velük. Egyszóval jó hírünk van – jegyzi meg a főorvos.

Apa és fia: az ifjabbik Gábor a fővároisi kardiológiai intézetben végzett munkája mellett néhány alkalommal a Szent György kórház gyerekosztályán is ügyeletet lát el, az interjú készítése idején éppen találkoztunk vele

Simon Gábor jó értelemben vett megszállott – megszállottja, elhivatott művelője szakmájának, a hivatásának, amiről egyszer azt mondta egy interjúban: „ami a hobbim, az a foglalkozásom, nem megterhelő, ha otthon is ezzel kell foglalkoznom.” A most 68 éves gyermekgyógyász (amiből tízet minden további nélkül letagadhatna) naponta tíz-tizenkét órát is dolgozik. A munka ugyanis nem ér véget azzal, hogy a délutáni referáló értekezleten megbeszélik a problémás eseteket. Az osztályvezetőnek, aki látni is akarja a betegeit, a papírmunkát a nap végén kell elvégeznie. A gyermekgyógyászati szakmai kollégium titkáraként is bőven van munkája. Tudományos előadásokra készül, cikkeket ír. És nem csak a sajátjait – a kollégák cikkeit is olvassa, javítgatja, fontosnak tartja, hogy a fiatalok ilyen módon is képezzék magukat, másrészt, hogy érezzék: törődnek, foglalkoznak velük. És persze magát is továbbképzi: a gyermekgyógyászat, a neonatológia mellé 2002-ben – a gyerekgyógyászok között az országban elsőként – Simon főorvos sürgősségi szakvizsgát is tett.

Hogy a rengeteg munka mellett hol fér el Simon Gábor életében a család?

– Nem orvos hozzátartozó ezt tényleg nem tudná tolerálni, de az én feleségem hozzám hasonlóan megszállott, sőt, egy fokkal még talán magasabb lánggal is ég, mint én. Ráadásul neki anyaként, háziasszonyként is helyt kellett, kell állnia – mondja a főorvos. – Nem ritka, hogy este kilenc-fél tíz körül akadunk csak otthon össze. És ez kezdő korunkban is előfordult: megszokott dolog volt, hogy Judit lányom hat órakor egyedül üldögélt az oviban a takarító nénivel, amikor mentünk érte. Érdekes, hogy ennek ellenére ő is, és a fiunk, Gábor is az orvosi pályát választotta. Mindketten sikeres szakemberek, Gábor gyermekkardiológus és gyermekintenzív terápiás szakorvos az Országos Kardiológiai Intézetben, Judit a bécsi orvosi egyetem egészség-ügyi közgazdasági tanszékén kinevezett egyetemi tanár.

A család, az unokák mellett – akikre nem jut annyi idő, mint kellene – a sport ma is hozzátartozik a főorvos életéhez. Teniszezik, hetente legalább kétszer játszik barátaival, az országos orvosbajnokságokon is részt vesz, sikerrel. Nézni manapság a hokit szereti. A Volán meccseire bérlete van, barátokkal megy, amikor ideje engedi. A visszafogott úriemberből ott igazi szurkoló lesz – mondja, előtörnek az energiák.

– Amíg rendszeresen sportoltam, játék közben is mindig mindent beleadtam, nagyon mérges voltam, ha miattam nem jött az eredmény. A mai napig maximalista vagyok, mindent megteszek a sikerért. A gyógyítás sok résztvevős csapatjáték, ezen a pályán nem szabad hibázni! Úgy érzem, sikerült az osztályon egy nagyon jó kollektívát kialakítani, amelynek tagjai keményen küzdenek a betegekért. Halvérűen ugyanis nem lehet eredményeket elérni – összegez a főorvos.