Tűzoltók szaladtak fel a huszonkettedikre - A velencei induló újra saját határait feszegette

A Velencéről érkező Varga Márkkal szerkesztőségünk emeletén beszélgettem. Mint mindig, most is azzal a megszokott formulával fogadtam interjúalanyomat, kövessen, fent nyugodtan tudunk majd beszélgetni. „Most lépcsőznünk kell egy kicsit, nem baj?" – mondtam ezúttal is együttérzőn, majd belém hasított, ha valakit, akkor Márkot pont nem tudom zavarba ejteni a meredek lépcsőinkkel.

Miközben felfelé lépdeltünk elmesélte, ez már a harmadik olyan alkalom volt, amikor nekivágott a lépcsőfokoknak. No, nem a szerkesztőségbelieknek, hanem a Duna-parti víztoronynál lévő lépcsősornak Dunaújvárosban és, ahogy múlt héten is, a budapesti Semmelweis Egyetem Nagyvárad téri Elméleti Tömbjének. Előbbi ugyan „csak" megyei megmérettetés volt, akkor harmadik lett a csapat. Az idei országos versenynek nem mellesleg náthásan vágott neki.

– Tavaly 5 perc 13 másodperc alatt teljesítettem a 22 emeletet, így most megdöntöttem a saját rekordomat – mondta Márk, aki különösebben nem készült a lépcsőfutásra, magyarán nem kapta magára napi szinten a felszerelést, csak azért, hogy „bevegye" a panelházakat. Persze a jó kondi adott, a biciklizés, a Velencei-tó kör és a futás is a fiatalember mindennapjainak a része.

Varga Márk családi körben a lépcsőfutás után. Mint mondja, nélkülük nem sikerült volna a 22 emelet. Fotó: MTI

– Azért, ha megyünk valahova, például rokonokat látogatni, akkor eszembe sem jut liftezni – mondja mosolyogva Márk, aki úgy versenyzett, mintha valóban egy káreset miatt kellene leküzdeni a lépcsőfokokat.

Komplett bevetési, hőálló, szigetelt – nagyon meleg– védőruhában, acélbetétes hőálló csizmában, légzőkészülékkel, maszkban, azaz 30 kiló plusszal. A lépcsőfutás közben a túlnyomásos, egyre homályosodó álarc szárítja a torkot, nem kering benne a levegő, az ember szinte csak a saját lélegzetvételét hallja, szakad róla a víz, és dolgozik az adrenalin. A láb meg savasodik. A merev tűzálló kesztyű a fordulóknál tovább nehezíti a lendületvételt. Tavaly elvágódott, amikor felért, most nem. Voltak persze holtpontok – válaszolt nevetve a kérdésemre– az első rögtön a másodikon. A tizenötödik emelettől, amikor már nem is érezte a lábait, hármasával lépdelte a fokokat.

Megtudtam, Márk összes létező férfi rokona tűzoltó volt: a többi között nagypapa, édesapa és a nagybácsi is. Sőt, ahogy elmesélte, a régi lakhelyükön még a szomszéd is az volt.

Márk mióta az eszét tudja tűzoltó akart lenni. De rögtön hozzá is tette, szó sincs semmiféle jövőkép-behatárolásról, a család ezt a vonalat sosem erőltette.